Felemásan fogadta a kritika a Snohetta tervét a San Franciscó-i Museum of Modern Art bővítésére. A Mario Botta világszerte ismert épületét már rég kinőtt intézmény idén nyáron jelentette be, hogy a neves norvég irodát kéri fel az új szárny tervezésére. A napokban bemutatott első látványtervekről a San Francisco Chronicle szuperlatívuszokban nyilatkozott, Christopher Hawthorne, a Los Angeles Times kritikusa szerint azonban az épület egy „cizellált behemót”, „olyan jéghegy, amely mindenkit arról próbál meggyőzni, hogy valójában csak egy jégkocka”.

A vita – és természetesen az épület – jelentősége messze túlszárnyal Kalifornia határain, hiszen a Snohetta napjaink egyik legjelentősebb építészirodája. Ráadásul az oslói operaház világsikerét követően manapság épp az Egyesült Államokban hódít teret, a New York-i Ground Zero területén épülő emlékhely pályázatának sikerére alapozva. Érthető tehát a heves és vegyes visszhang, ráadásul mindkét oldal véleményében van igazság.

A bővítés ugyanis – az intézmény által jóváhagyott program alapján – valóban tekintélyes méretű: csaknem 21 ezer négyzetméteres. A meglévő, 1995-ben elkészült szárnnyal együtt a jövőben a San Franciscó-i kultúrközpont megközelíti majd a New York-i MoMA dimenzióit. Mindennek egyetlen oka az a hatalmas műgyűjtemény, amelyet a Gap ruházati üzletlánc társalapítója, Donald Fischer hagyott a múzeumra, nem sokkal 2009-ben bekövetkezett halála előtt. Az új szárnyban, amely egy eddig elhanyagolt és rendkívül szűk hátsó udvaron épül, ennek kellett helyet teremteni, ráadásul úgy, hogy ne „erődszerű” épületet hozzanak létre.

Ezt a Snohetta úgy oldotta meg, hogy az épület zárt homlokzatát keskeny, hasítékszerű teraszokkal tagolta, a Howard Streetre néző földszinti galériát pedig üvegfallal nyitotta meg. Itt a telek szűkössége ellenére sikerült helyet szorítani egy lépcsősornak és egy, a telek belsejébe helyezett, nyitott udvarnak is, ahonnan a múzeum második bejárata nyílik. Míg kívülről a Snohetta tömbjének metszett, kővel burkolt hasábja meglehetősen eltérő a Botta-féle téglaépülettől, belül az építészek tervei szerint észrevehetetlen lesz az átmenet egyikből a másikba. Az új szárny tekintélyes méretei miatt félő, hogy a látogatók olykor elveszettnek érzik majd magukat; ennek kiegyensúlyozását szolgák a teraszok, amelyek nemcsak fényt engednek be, de kilátást is kínálnak a városra az épület különböző pontjairól.