Vonatok és tűzfalak helyett már hollywoodi filmek és az Opera díszleteit festi a csepeli kissrácból lett underground ikon, akinek nevét az egész város ismeri, de ma is zavarba jön, ha sztárolják. Nikon Lacival a magyar graffiti hőskoráról és jövőjéről, művészetről és sikerekről beszélgettünk új kiállításának megnyitója előtt.
hg.hu: A graffiti szubkultúrából mára saját formanyelvvel és szabályokkal rendelkező, a mainstream művészet által is ismert és alkalmazott műfajjá vált. A világ legnagyobb múzeumai rendeznek graffiti kiállításokat, a legismertebb firkászok alkotásait milliókért árverezik el, neves márkák kampányokat és arculatokat építenek a graffiti által ihletett stílusra. Miközben a műfaj egy része ilyen módon legalizálódott, a városok szerte a világon erőteljes lépéseket tesznek a vandalizmusnak kikiáltott klasszikus falfirkák ellen. Hol a graffiti helye ma, és mi lesz vele a jövőben?
Nikon: Az utcai firkálás jellegzetesen a 20. század jelensége, és szerintem évtizedeken belül el fog tűnni az egész. Annyira alakulnak át a városaink modernné, tisztává, márvánnyá és üveggé, hogy egyszerűen nem lesz helye a graffitinek és ki fognak kopni a városból, vagy csak nagyon kevesen fogják csinálni. Én nem Mad Max jövőben gondolkodom, szerintem inkább minden szép és tiszta lesz, például kijön majd egy gép a földből és letisztítja a graffitit a falról.
Hogy miért lett divatos a graffiti? Ezt egy definícióval tudom jellemezni: annyira körül vagyunk véve mű dolgokkal, hogy az emberek szeretnének valami életszagút érezni - főleg azok, akik sosem voltak ilyesmi közelében. Úgy érzem, hogy azért kapták fel, mert életteli, és divatos lett élni. Ez egy nyers, pofátlan, emberi, természetesnek tűnő dolog, amit sokan szeretnének a magukénak érezni.
A graffiti valóban mainstream lett, de ez azt jelenti, hogy az alkotók kapnak megrendeléseket, magyarul: tudnak maguknak kaját venni. Úgyhogy ez így mindenkinek jó. Én még mindig nem szoktam meg a hírnevet, de például történt olyan is, hogy beléptem egy neves irodába aminek a falait én festettem ki, és az ősz hajú vezető jön elém lelkesen kezet fogni hogy “Te vagy Nikon? Király vagy, apám!”
hg.hu: Érdekes kettősségnek tűnik, hogy miközben a „graffitis életérzés” és stílus divatossá és eladhatóvá vált, és az emberek egyre gyakrabban találkoznak ezzel formával hétköznapi, legális keretek között is, mindez nem tette magát a műfajt széles köben elfogadottabbá.
Nikon: Nagyon halvány a határvonal a minőségi és a rossz graffiti között. Az, hogy az ember mit hogyan csinál, ebben az esetben is egyszerűen attól függ, hogy milyen igényes, milyen az értékrendje és mennyire van esztétikai érzéke. Nyilván, ha már régóta csinálod egy idő után kialakul benned az az értékrend, hogy hova írsz és hova nem, mit illik és mit nem, minek van értelme, minek nem.
hg.hu: Állandó vita folyik arról, hogy hol húzódik a határ az értékes és a káros, a vandalizmus és az alkotás között. Ami persze érthető, hiszen a graffiti lényegéhez tartozik, hogy illegálisan készül, te mégis felvállalod az arcod a falakra írt neved mellé. Hogyan lehet összeegyeztetni ezt a két dolgot?
Nikon: Attól függetlenül, hogy én egy csomó mindent megcsináltam, ami nekem fontos volt, összefújtam egy csomó helyet, de soha nem firkáltam össze a belvárost, a tegnap elkészült házakat nem tageltem össze. Ennyi idősen egyébként sem fogok már nekiállni az utcán tagelgetni. Én nem azért nem fújok össze például egy templomot, mert római katolikus vagyok, vagy mert a nagymamám szigorúan vallásosan – próbált – nevelni. Hanem mert egyrészt nem oda való, másrészt nem tisztességes dolog, harmadrészt pedig nincs is hírértéke. Egy writer oda fessen, ahol egy másik writer jól látja vagy sokan látják.
hg.hu: Volt azért ügyed a rendőrséggel?
Nikon: Engem sosem kaptak el. Mire képbe kerültem volna, addigra leálltam ezekkel a veszélyes dolgokkal, már inkább már művészkedtem meg képeket festettem. Persze megtalált a rendőrség, tavaly tavasszal 15 év után először muszáj volt találkoznom velük. Hajnalban eljött anyukámhoz két fiatal nyomozó, egy 13. kerületi középületen találtak egy taget, ami olyan volt, mint az enyém. Elmondtam nekik, hogy egyrészt életemben nem jártam ott, másrészt pedig tényleg azt gondolják, hogy én odamegyek és egy középület hátuljára odafújom a nevem? Kiállításaim vannak, színházaknak, az Operának, hollywoodi filmeknek dolgozom, nincs időm erre, ne vicceljenek. Felvették a vallomást és elmentek.
hg.hu: Abból nem volt problémád, hogy felvállaltad a neved?
Nikon: Én abból akartam élni, amit szeretek csinálni. Ahhoz hogy el tudjam adni magam, fel kellett vállalnom ezt a popularitást. És ez persze együtt jár a hírnévvel, ami végülis a graffiti lényege.
hg.hu: Hogyan jutottál el kezdő graffitisből addig, hogy mindenki ismeri a neved, téged keresnek megrendelésekkel és téged tartanak itthon a legjobbnak?
Nikon: Nem vagyok a legjobb… Nagyon megtisztelő és tök jó érzés, hogy ezt mondják, de még most sem vagyok ezzel kibékülve, teljesen zavarba jövök tőle. Azért kezdtem el, mert gyerekként láttam egy graffitit 1991-ben a Fővám téren és nagyon tetszett. Mivel csepeli gyerek voltam, mindig arra jártam haza a kettes villamossal, fekete-fehér volt, gyönyörű stílusú betűkkel, leesett állal álltam előtte. Aztán levetítették a Style Wars-t a tévében, az első igazi graffitis dokumentumfilmet (1983-ban készült díjnyertes dokumentumfilm a korszak hip-hop- és graffiti-kultúrájáról – a szerk.), amitől akkoriban minden kissrác teljesen elájult és ezt akarta csinálni.
Illetve azért volt bennem egy olyan érzés, ami szerintem minden fiatalban megvan: hogy lenni akar valaki. Én is szerettem volna valahová tartozni és lenni valaki. Ahogy fogalmazni szoktam: ez egy kiváló kapaszkodó volt. Bele lehetett fogódzkodni abba, hogy én firkász vagyok. Tudtam hogy ki vagyok, és ez nagyon sokat segített.
Bevallom, erre nem vagyok büszke, sőt szégyellem, de nekem nincs komoly végzettségem, nem jártam főiskolába, sőt, már az általános iskolából kirúgtak, olyan rossz gyerek voltam. Gyakorlatilag úgy élek ma abból, amit szeretek csinálni és úgy lettem híres, hogy nincs diplomám – csak egy gyerek vagyok, aki az utcán firkált. Most elég sok ember ismer, ha úgy tetszik: egy underground közszereplő vagyok, pedig valójában nem tettem érte semmit.
hg.hu: A megrendelések, munkák és kiállítások alapján úgy tűnik, azért elég sok mindent tettél a firkáláson kívül is… Évtizedek óta festesz díszleteket filmekben és színházak számára, a legnagyobb faldekorációs felkérésekkel téged keresnek meg és évente tucatnyi kiállításon mutatod be a festékszóróval készült fotorealisztikus képeidet. Milyen munkáid vannak még, min dolgozol most?
Nikon: Az első komoly melómat egy filmhez készítettem, rögtön beszippantott az a közeg, és ők is nagyon meg voltak elégedve a munkámmal. Utána rögtön az Orangenak dolgoztam egy izraeli reklámban 1998-ban, három-négy napig nonstop fújtam. Ettől kezdve nagyon sok filmes melóm volt, és van azóta is hála az égnek. Ez a legjobb közeg és a leginkább testhezálló feladat nekem. Az Operának kétszer-háromszor dolgoztam, a Carmenhez készítettem díszleteket.
hg.hu: A magyarországon készülő filmekhez többnyire téged hívnak díszletet festeni, a Valami Amerika 2. egy jelenetében még szerepelsz is…
Nikon: Dolgoztam 2008-ban a Hellboy 2-ben, a Valami Amerikában pedig benne van a kezem. A rendező kért meg, hogy vegyünk fel egy jelenetet, amiben még fújok is. Évtizedek óta ismernek már a filmesek, szeretik a munkámat, ezért keresnek engem.
PP B55 from demeter ágoston on Vimeo.
Neopaint kiállítás a B55 galériában, 2009 április
hg.hu: Gyakran vannak kiállításaid, a Telepen január 5-én nyíló Luxury of the Dirt címűben rajtad kívül még tucatnyi graffitis és street artos alkotó vesz részt: itt mit láthatunk majd?
Nikon: A Telep kurátora keresett meg, hogy csináljunk közösen valamit januárban. Azt találtam ki, hogy legyen a „dirty”, koszosabb, kevésbé finom dolgokból egy kiállítás: tag, throw up, ilyesmik (a graffiti típusai, amit a kidolgozottságuk különböztet meg egymástól: a throw up vagy bombing egy vastag, keretes betűkből álló felirat, a festő nevével, a tag pedig egy aláírás, kisebb, egy vonalból álló, pillanatok alatt készülő, lendületes, kalligrafikus szignó – a szerk.).
A művészi oldalát már mindenki megmutatta korábbi kiállításokon, és most arra gondoltam, hogy a srácokkal bedobhatnánk ezt a koszosabb hangulatot is egy galériába. Érdekesnek találtam azt, hogy ez az emberek szemét szúrja és nem szeretik: direkt azt akarom nekik megmutatni, hogy ettől még ezek léteznek.
LEGALWAR from demeter ágoston on Vimeo.
Graffiti verseny legális falakon, 2009
Hozzászólások