Design

Cikksorozatunk előző részében fővárosunk közvilágításának történetét tekintettük át a szuroktól lángoló lámpásoktól a második világháborúig. 1945 tavaszán Budapest egy romhalmaz képét mutatta, ez alól a közvilágítás sem volt kivétel: 40 százaléka teljesen megsemmisült, a többi súlyosan megsérült. A helyreállítás elsőként május közepére a Rákóczi út - Kossuth Lajos utca vonalon, június végére pedig az Alagútban készült el. Az 1949-re véget érő rekonstrukció (ekkor éri el a lámpák száma a háború előttit) az öröklött anyagból dolgozott, a legtöbb helyen a korábbi tervek felhasználásával hozták üzemeltethető állapotba a lámpatesteket.

A város közvilágításának megszervezésében változást Nagy-Budapest 1950. január 1-i létrejötte hozott, amikor a városhoz csatolt területekkel együtt a Budapesti Elektromos Művek megörökölte a korábbi agglomerációs települések elmaradott hálózatait is, amivel az teljes lámpaszám ötvenezer körülire nőtt. Az utcákon már zömében villanyvilágítás működött, de az izzólámpás technika rövid élettartama és magas fogyasztása miatt az ötvenes években fejlesztésre kényszerült a szolgáltató.

1956-ban kísérletképpen az újpesti Tisza utcában szereltek fel először fénycsöveket. Komoly előnye volt az izzóval szemben a jobb világítási szint és a gazdaságosabb üzemeltethetőség. 1957 és ’59 között a József Attila utcában, majd a Rákóczi úton és a Kossuth Lajos utcában útközepes megoldásban, míg a Nagykörúton a régi lámpák lecserélésével és az új „ostornyeles” kandeláberekre telepítéssel alkalmazták elsőként élesben a neoncsöves megoldást. A hatvanas években ez után szinte teljes mértékben lecserélték a belvárosi területek közvilágítását, sőt az újonnan épült aluljárókban és árkádsorokon is a neont használták, mint például az 1963-ban átadott Astoria aluljáróban. Bár a fénycső jobbnak bizonyult, mint elődje, tíz év elteltével már újabb, megbízhatóbb és takarékosabb fényforrás tört be a piacra: a higanygőzlámpa.

Az ötvenes évek fontos közvilágítás-történeti eseménye volt a fényreklámok államilag támogatott telepítése Budapesten. Korábban már a húszas-harmincas években voltak az estét színesítő hirdetések, de a háborút követő időszakban teljesen eltűntek. 1957-58 során indult meg a program, mely során a Fővárosi Neonberendezéseket Gyártó Vállalat több száz szerkezetet gyártott le a vállalatok és üzletek számára városszerte. A döntéshozók nem csak az éjszakai városkép derítésének lehetőségét, de Budapest világvárosi, a nyugattal vetekedésének kifejeződését is belelátták ezekbe a berendezésekbe. A program minden esetre sikeres volt, 1971-re mintegy 19 ezer neonfelirat volt városszerte.

A higanylámpákat a szokatlan fényük miatt eleinte még izzókkal kombinálva alkalmazták, elsőként a már korábban is modernizált Andrássy úton, valamint az 1964-ben átadott új Erzsébet hídon. A fény irányítása érdekében tükröket építettek beléjük, a szemkápráztatás elkerülése végett pedig martüveg burát kaptak a lámpatestek. A neoncsövek korszakának így hamar véget vetett a megbízhatóbb fényforrás, ugyanakkor a külső területeken még az izzólámpás világítás üzemelt sok helyen. A hatvanas években volt először példa arra, hogy az Elektromos Művek Közvilágítási Osztálya kiadta a kezéből a lámpák ipari formatervezését. Egyedi tervek alapján készült el, a már korábban említett Erzsébet hídi közvilágítás és vele együtt az úgynevezett „fénytengely” (a hídtól a Baross térig terjedő útszakasz), valamint a budai Várnegyed műemléki környezethez illeszkedő közvilágítása. A fénytengely mentén 13, a nagyobb csomópontokban 18 méter fénypontmagasságú acél oszlopok kerültek telepítésre formatervezett, műanyag házzal burkolt fényvetőkkel. A Várnegyed világítása ’66-ban készült el, a korábbi falikaros közvilágítás és kandeláberes gázvilágítás modernizációjával, a régi öntöttvas szerkezetek újraöntésével.

A hatvanas évek végén már kísérletezés folyt az újabb technikával, a xenonlámpával és a halogénlámpával. Az újító kedv magával hozta a Budapest modernkori közvilágítás-történetének két rekordját is: a legalacsonyabb és a legmagasabb lámpaoszlopot. Az egykori Erzsébet téri parkoló közepén állították fel a főváros mindmáig legmagasabb 30 méteres oszlopát, melynek tetejéről összesen 12 nagyteljesítményű fényvető világított. A legalacsonyabb oszlopok a Vár falait övező parkokban felszerelt másfél méteres lámpások voltak, azonban ezek hamar rongálók áldozatává váltak.

A hetvenes évek elején ismét technikai újítás tört be a közvilágításba, a nátriumgőz-lámpa. Az első kísérleti szakasz az V. kerületi Alkotmány utcában, illetve kicsivel később a Lánchídon és az Alagútban létesült 1972-ben. Két évvel később a fővárosi közvilágítási koncepció szerint ezzel a típussal világították meg a bevezető utak, elsőként a Szentendrei-, a Budaörsi, és a Soroksári utak külső szakaszán. A kezdetben elég sok kedvezőtlen tapasztalat volt a sárgás fényt adó lámpákkal. Sem a szín, sem a rövid élettartam nem nyerte el az üzemeltető, Elektromos Művek tetszését. A nátriumgőzös világítás általános elterjedését végül az 1979-es olajválság utáni esztendők hozták magukkal, mivel minden addigi típusnál alacsonyabbnak mutatkoztak az üzemeltetési költségek, rövid élettartamát pedig fejlesztéssel sikerült növelni.

A hetvenes évek végére komoly problémákat okozott, hogy a belvárost folyamatosan fejlesztették, és a legújabbra cserélték a lámpatesteket, míg a külterületeken még mindig költséges izzós világítást tartották fent. A világítási igény a lakótelepi építkezésekkel ráadásul egyre nőtt, az Elektromos Műveknek így ki kellett dolgoznia egy kisigényű világítás programját. 1977 és ’83 között a több mint 150.000 izzólámpa kétharmadát sikerült kiváltani, az évenkénti átlagosan négyszeri csereigény pedig kétévenkéntire esett vissza. Ekkor terjedtek el a betonoszlopok, amelynek tetejére a FŐMTERV tervezett alumínium toldásokat, melyre a lámpákat lehetett erősíteni. Pár év alatt ez a típus vált a hazai közvilágítás leggyakoribb fajtájává.

Ez idő tájt az általános álláspont világításszakmai körökben az volt, hogy a 30-40 éves oszlopokat el kell bontani, és csak az olyan lámpásokat maradhatnak meg, amik valamely nagyobb építészeti együttes részei, mint például a Vígszínház, vagy az Opera bejáratát szegélyező díszes, öntöttvas oszlopok. A második világháborút és ’56-ot túlélt kandeláberek a hetvenes évek végére valóban életveszélyes állapotba kerültek, és a vállalat szakemberei a modern világítástechnika befogadására is alkalmatlannak ítélték őket, ezért megkezdték programszerű lecserélésüket. A nyolcvanas évek elejére alig maradt belőlük pár városszerte, amire Ráday Mihály, műsorában kezdte el felhívni a figyelmet. 1982-ben megalakult a Kandeláber Rt, amely közreműködött mind a megmaradt szerkezetek megmentésében, mind újragyártásukban. A legelső ilyen típusú felújításra az I. kerületi Lovas úton került sor, ahol később kialakítottak egy szabadtéri közvilágítási kiállítást. A régi lámpákért folytatott harc leglátványosabb eredményét az 1990-ben az Andrássy úton felállított oszlopsor jelentette, amikor bebizonyosodott, hogy a régi szerkezetekbe is beépíthető a korszerű világítástechnika.

1990 után az Elektromos Művek egykori tervezési monopóliuma teljes egészében szertefoszlott. A városszerte meginduló közterületi fejlesztések, sétálóutcák kialakítása során ahány helyszín, annyi féle lámpa került telepítésre. A belvárosban többnyire az újragyártott archaizáló oszlopok kerültek elő, például a Váci utca déli szakaszán, a Ráday- és Király utcákban. A Bartók Béla út 2002-es felújítása után látszott megtörni először ez a hagyomány, amikor első ízben kerültek ki belvárosi útszakaszra kortársi tervezésű, de a történeti környezethez illeszkedni próbáló lámpaoszlopok. Ez a „család” azóta több helyen is felbukkant a városban, például a VIII. kerületi Krúdy Gyula utcában, illetve a nemrégiben átadott budai felső rakparton. A legutóbbi, és máig el nem döntött lámpa-vita a Budapest Szíve program keretében épülő Új Főutca közvilágítása körül forgott. Az tervező csapat, és a kerület ugyanis szerette volna a kortársi tervezésű lámpák belvárosi létjogosultságát bebizonyítani, ám egyelőre úgy fest, ennek a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal keresztbe tesz.