Divat

Kawaii, kogal, harajuku, decora, gothloli - szavak, amelyek egyre gyakrabban tűnnek fel az interneten, de jelentésüket csak a kultusz követői ismerik, egy olyan szubkultúra bennfentesei, amelyet az ezredforduló új szexszimbólumai teremtettek: a japán iskolás lányok.

Uniformisuk a következőkből áll: egyszerű mokaszin cipő, térdzokni, rakott szoknya, matrózblúz, kardigán vagy blézer, ahogy az adott iskola megköveteli. Egyszerű tinilányok, akikből a média sztereotípiát gyártott, a szépséges gésák és a kegyetlen szamurájok tökéletes hibridjeiként ábrázolva őket.

Ismerhetjük őket mangákból, animékból és az olyan japán kultfilmekből, mint amilyen például a Battle Royale volt. A filmben az egymást gyilkoló iskolások között Tarantino is megtalálta Kill Billjéhez a kis vérszomjas Gogo Yubarit. A tinédzserek zavarodottságának és szeretetéhségének iskolapéldáját a Bábel című film siketnéma japán tinije hozta, olyan hatásosan, hogy később a színésznőt (Rinko Kikuchi) Oscarra jelölték.

A matrózblúz, amelynek viselése vagy büszkeséggel tölti el fiatalokat, vagy éppen az életük megkeserítőjeként tekintenek rá, 1921-ben lett a japán iskolai uniformis meghatározó darabja. E téren a diáklányok napjainkban is újabb és újabb trendekkel állnak elő, az iskola falain belül és kívül is lázadva az egyhangúság ellen.

Az egyik legemlékezetesebb trend az 1960-as években feltűnt szukeban lányoké volt, akik amellett, hogy haspólóvá alakították át matrózblúzukat, bandákba verődve az egymás közötti véres csatározásaikról volt hírhedtek, nem egy filmnek adva ezzel témát. Őket a jóval békésebb csoport, a takenokozokuk feltűnése követte a 1980-as évek elején. A csoportok tagjai a maguk barkácsolta, bő, tarka ruhákban, plüssállatokat és egyéb kiegészítőket (köpenyként reklámmolinókat) magukra aggatva mentek hétvégenként Tokió Harajuku néven ismert negyedébe, ahol az autóforgalomtól elzárt utcaszakaszon korzóztak, ruhákat csereberéltek és táncoltak.

Harajuku már az 1950-es évektől menedéke volt a hagyományőrző japán mentalitással szemben álló, különc fiataloknak. Ezen a környéken több amerikai katonacsalád lakott, akiknek levetett holmija mindig kapós a lázadó japán fiatalok körében. További fejlődést hozott, hogy az 1964-es nyári olimpia több rendezvénye és maga az olimpiai falu is a közelben volt.

Japánban az 1980-as években erősen csökkent a születések száma, így az iskolák egymással versengtek, hogy minél több diákjuk legyen. Az iskolák kiválasztásánál döntő szerepet kapott az egyenruha és természetesen azok, amelyekben nem a matrózblúz volt a kötelező, előnyt élveztek. Sőt bizonyos intézmények komoly divatcégeket, például a Benettont kérték fel az uniformisok megtervezésére. Talán az utóbbinak is köszönhető, hogy a tinik egy része nem öltözött át a délutáni lófráláshoz, hanem az egyenruháján módosított egy kicsit. Ilyen változtatás volt az amerikai fitneszőrület hozadékaként elterjedt hosszú és bő lábszárvédő, aztán a minivé rövidített rakott szoknya, vagy a szándékosan több számmal nagyobb kardigán. Ők voltak a kilencvenes évek kogaljai, a buborékgazdaság kipukkanásából eredeztethető morális romlás szimbólumai.

Szépek, fiatalok, szeretet- és főleg pénzéhesek, ahogy a sajtó bemutatta őket, és néhány leleplezett fizetett randi alapján, amely szexuális szolgáltatássá fajult, nem alaptalanul váltak a kogalok a japán férfiak vágytárgyává (gal = lány). Ha nem egyenruhában, akkor csini ruhácskákban járták sorra márkás kiegészítők után kutatva Tokió Shibuya kerületének butikjait, és a mobilokat megelőző PHS telefonon (Personal Handy-Phone System) vagy személyhívón számkódokkal kommunikáltak. A japán fogyasztói társadalom mazsorettjeiként tőlük származik a tamagochi-őrület, és nem kis szerepük volt a mobiltelefon népszerűsítésében. A tömeges hajszőkítés és szoláriumozás elterjedése is hozzájuk köthető, amelyből az ezredfordulón egy új, meglehetősen bizarr trend született: a ganguro.

A kogalok kultikus Egg magazinja folyamatosan dokumentálta a tokiói utcai divatot; ebben tűnt fel Buriteri, akinek már nem volt elég a szoláriumbarnaság, sem a szőke tincsek. A legsötétebb árnyalatú bőralapozót kente magára, a szeme környékét és a száját fehér korrektorral húzta ki, mindezt kék kontaktlencsével és fekete tussal spékelte meg.

A végeredmény egy ijesztő panda negatívja lett, harsány ruhában, bozontos tarka hajjal és patacipőben. 2001-ben a ganguro bolondériát újak váltották: jöttek a hasonszőrű manba lányok, karöltve „center guy-okkal” (Shibuya legforgalmasabb bevásárlóutcájáról elnevezve), majd 2003-ban a Hello Kitty-s papucsban és mesefigurás (Pokémon, Micimackó) jelmezben rohangáló kigurumin lányok. Végül az o-galok, akik szintén a ganguro sminket, színes hajpótlásokat és tonnányi kiegészítőt, valamint díszt hordtak, de ők úgy gondolták, ennél már csak az lehet cukibb: ha napokig nem fürödnek.

Cuki, vagyis kawaii, ahogy a japánok mondják: ez a legtöbb tini célja, hogy minél kedvesebbnek és bájosabbnak lássa őket a külvilág, míg a fiatalok egy másik csoportja öltözködésével a művészi kreativitását kívánja bemutatni.

Cikkünk holnapi folytatásában további japán divatirányzatokkal ismerkedhetünk meg.