Divat

Megszállott és zseni, meleg és macho, külvárosi vagánysrácból lett Saville Row inas és a Látvány Pápája. Február 11-én, tragikus hirtelenséggel hunyt el az ezredforduló divatjának legnagyobb hatású alakja. Alexander McQueen-re emlékezünk.

Egy cikk nem vállalkozhat rá, de minden bizonnyal számos kötet születik majd, amelyek áttekintik és érdemben méltatják a váratlanul lezárult életmű divatmegújító és formabontó elemeit. A divat, mozgékonyságánál és illékony szerkezeténél fogva alapvetően alkalmatlan a tartósan jelenlévő hagyományok ápolására, így pusztán az, hogy elemi szinten újította meg a divat formáit és struktúráit, még nem sokat mond Alexander McQueen munkájáról. Szabályszegő megoldásainak számos emblematikus és formabontó eleme közül a leghangosabb talán a divat reprezentációjának megújítása.

Bemutatóit a kezdetektől fogva borotvaéles koncepciók mentén strukturált brutális és végletes látványvilág, és a teatralitás beemelése jellemezte. Noha már viszonylag korán, 1996-os Givenchy kinevezésekor kiderült, hogy a szakma is Galliano utódaként ismeri el, a fiatal tervező sikerrel lépett ki a Dior vezető tervezőjének árnyékából. Ahogyan Galliano a pompa és a fenségesség esztétikai csúcsait járja, McQueen az volt, aki mindent tudott az esztétika és a szépség végleteinek ütköztetéséről. A brutalitás és a kellem peremterületein mozogva természetesen szintén kiérdemelte az enfant terrible melléknevet, bár gyakran nevezték a divat rottweilerének is, ami kétségtelenül jobban illik hozzá a finomkodóan franciás ’vásott kölyök’-jelzőnél.

McQueen megoldásai az haute couture hagyományosan finom harmóniáit a külvárosi, tüsire zselézett, acélbetétes bakancsokban glasszáló, angol fiatalok erőszakos dinamizmusával oltotta be, és ez az arcba mászó nyerseség minden akadály nélkül gyarmatosította a magas divattervezés és a szofisztikált bemutatók esztétikai reprezentációit. A goth, a szado-mazo kelléktár és viselkedési kódex, a téboly, a Rút, a puritán biotechnológia és a mindent átitató nyers szexualitás hálózatát kapcsolta össze az avantgarde és a melankolikus romantika alakzataival. És ez így együtt: robbant!

A divatbemutató hagyományos struktúráit a teatralitás felől újraírva rákérdezett a modellek, a ruhák, és a nézők „becsontosodott” viszonyrendszereire. Korai bemutatóihoz lepukkant régi gyártelepekre zarándokoltatta a finom közönséget, később az arisztokrácia kínhalálát felvillantó Conciergerie-ben farkasokat engedett a nézők lábaihoz, vagy hatalmas sakkfigurákként mozgatva a modelleket, egy partit játszott le a kifutón. Máskor lángoló aszfaltgyűrűben, vagy élő pillangókkal teli üvegkalitkában vonultatta fel modelljeit. Az Asylum kollekciót (2001 tavasz RTW) a bemutató tér és a nézők közé húzott, hatalmas üvegfalú dobozban mutatták be az üvegre tapadt, sápadt modellek, akik egy elmegyógyintézet ápoltjaiként rezignált és gyenge tébollyal átitatva mozogtak. Megjelenésük előtt a nézők egy teljes órán át saját tükörképüket nézhették, a lesötétített visszatükröződő üvegfalon. Az idegesítő szembesítés felszámolta a közönség távolságtartó és részvétlen pozícióját, amit a jelen-lét kényszeredett tudatosságával váltott fel.

Tíz évvel később, ugyanebben a szezonban celebrálta utolsó bemutatóját, amivel egyúttal forradalmasította (volna) a divatbemutatók reprezentációs kereteit. Az eredeti szándék szerint Nick Knight SHOWstudio.com oldala közvetítette volna online élőben az eseményt, de az időközben, túlterheltség miatt lefagyott (a körülményekről lásd a style.com cikkét), így maradt az élő show hasonlíthatatlan, és a vegytiszta látványnak alárendelt élménye. A dehumanizált, tisztán a képi projekciónak alárendelt teret kétoldalt egy-egy sínen mozgó filmkamera, és az általuk egyszerre felvett és vetített közeg határolta be. A közönség önmagával való szembesítése itt is meghatározó dramaturgiai elemként működött, amit azonnal tovább fokozott a reprezentáció nulla foka, amikor a két kamera egymással nézett farkasszemet. A ’Platón Atlantisza’ címet viselő kollekció Rorschach öltözékeit és ijesztő dominapatáit viselő modellek furcsa kétéltű sellőkként imbolyogtak végig a kifutón, a kamerák pedig az eddigi legtökéletesebb reprezentáció élményét nyújtották a divatbemutatók történetében.

Alexander McQueen zseniális, brutális és kardélen táncoló vízióihoz mindannyiszor Sam Gainsbury asszisztált. A kiváló videoklip-producerből lett divatshow-látványfelelős lelkén szárad, hogy McQueen szezononként újra és újra fel tudta kaparni a végletek égette sebeket. Reméljük az ő munkáit tovább csodálhatjuk majd. Alexander McQueen-től pedig egy valódi goth herceghez illő főhajtással búcsúzunk, A Holló örökérvényű mondatával: „Nem eshet örökké”.