2009. január 1-től az új építésű épületeket kötelező jelleggel, az eladásra és bérbe adásra kerülő épületeket (épületrészeket) opcionálisan energia címkékkel fogják ellátni. Az épületek energetikai kategóriákba sorolásának kereteit az Európai Bizottság és Parlament 91/2002 Irányelve fogalmazza meg, pontos szabályait a hazai 7/2006 (V. 24.) TNM és a 176/2008. (VI. 30.) rendeletek szolgáltatják. A tanúsítványok az épületeket kategóriákba sorolják az energetikai szinttől függően. A skála I-től A+-ig terjed, ahol a C kategóriájú vagy annál jobb (B, A, A+) épületek felelnek meg a mai építési előírásoknak.

Az Európai Unió célja az energiatanúsítvány bevezetésével az, hogy a lakosság tisztába kerüljön az épületek energetikai minőségével, és ezáltal az energiahatékonyság begyűrűzzön az ingatlanárakba. Ez az építőipart az energetikailag hatékonyabb megoldások felé terelné, hiszen fellendülne a kereslet az energiahatékony ingatlanok iránt. Az épületek energetikai minőségét ugyanis az átlagember nem tudja felmérni. Egy jól működő tanúsítási rendszer hozzájárulna az Unió energiafelhasználásához, csökkenne az energiafüggőség, segítené a nemzetközi környezetvédelmi kötelezettségek (pl. Kyotói egyezmény) teljesítését.

-

Az, hogy a 2008. júniusában elfogadott tanúsításról szóló rendelet – mely a tanúsítás hazai szabályait rögzíti – mennyire alkalmas az unió céljainak beteljesítésére, erősen vitatott. Azon kívül, hogy az uniós irányelv több pontjának ellentmond (például az irányelv szerint a meglévő épületekre is kötelező jellegű a tanúsítás eladáskor és bérbe adáskor), nem alkalmas hiteles és egyértelmű módon az energiacímkék meghatározására. A rendelet szerint az energetikai besorolás történhet ún. számításos és számlás módszerrel. A számításos módszer alkalmas lenne a korrekt minősítésre, de igen bonyolult, alkalmazása komoly szakértői hátteret, helyszíni szemlét és akár több mérnöknapot is igényelhet. A rendelet ezzel szemben a tanúsítás költségét lakásonként 11.000 Ft+ÁFA összegben maximalizálta. Egy családi ház, vagy egyetlen lakás számításait ezért az összegért senki sem tudja megbízható módon elvégezni. Arról, hogy milyen lehet a tarifa egy bevásárlóközpontra vagy egy irodaházra, arra a rendelet nem tér ki.

A másik, számlás módszer új építésre, felújításra nyilván nem alkalmazható (hiszen nincsenek számlák), de szabályai nincsenek kidolgozva használatban lévő épületek esetére sem. A rendelet alkotói azért vezették be ezt a módszert, hogy a tulajdonosok pénztárcáját kíméljék. De kímélik-e vajon? Egy családi ház esetében talán igen, de egy százlakásos társasház esetén biztosan nem, hiszen így az épület tanúsításáért 11.000*100=1.100.000 forint (plusz ÁFA) is elkérhető. Ráadásul száz lakás számláját kiértékelni sokkal nagyobb munka, mint elvégezni a számítást. A fő baj a számlás módszerrel azonban az, hogy sok esetben nincsenek számlák, vagy ha vannak is, még a legjobb szakember sem tud velük mit kezdeni. Főleg ha nincsenek szabályok a kiértékelésre.

Az energiatanúsítvány a kategóriába sorolás mellett információt is ad: javaslatokat olyan korszerűsítési intézkedésekről, melyekkel csökkenthető az energiafelhasználás. Ezek a javaslatok azonban csak vázlatosak, figyelemfelkeltő jellegűek lehetnek, különösen ilyen tarifák mellett. Céljuk a végfelhasználók orientálása az energiatudatosságra, valamint kedvcsinálás a korszerűsítésre. Ahhoz, hogy a tulajdonos konkrét beruházásba kezdhessen szakemberhez kell forduljon. Ezzel kapcsolatban nehézséget okoz, hogy mivel a tanúsítás még nem kezdődött el, a szakembereknek még nincs gyakorlatuk abban, hogy átlássák milyen intézkedésekkel lehet egy adott kategóriát elérni. Ennek megítélése ugyanis egyáltalán nem könnyű feladat.

Fog-e hozni változást az energiatanúsítványok bevezetése az építőiparban? Talán igen, ha a számlás rendszer működésképtelensége a nagyközönség számára is világossá válik és a számításos módszer terjed el. Igaz, hogy ez csak 5-10 lakás felett végezhető el szakmailag korrekt módon a 11.000 forintos lakásonkénti ár mellett.