Új kiadvány gyarapítja a kortárs magyar építészetről szóló könyvek nem túl hosszú listáját. A Budapest Modern címmel az Andron Könyvkiadó gondozásában megjelent könyv nem tűzött ki maga elé egetrengető célokat, de azokat megbízhatóan teljesíti: igényes képanyaggal, a legfontosabb alapadatokkal dokumentálja Budapest elmúlt másfél évtizedének építészetét, elsősorban a belső területekre és a nagyobb volumenű épületekre koncentrálva.
A könyv elsősorban csendes szobai mélázáshoz ajánlott, de voltaképp útikalauzként is használható, legalábbis az épületek beosztása földrajzi rendet követ – Pesten délről, a nemrég átadott SkyCourttal indulunk és Tima Zoltán GTC Metro irodaházánál térünk át Budára, ahonnan az MVM székházától a Kopaszi-gátig vezet az út. Hogy a készítők ezt a lehetőséget nem vették véresen komolyan, arról a térkép hiánya árulkodik; a földrajzi alapú beosztás tehát inkább a mentális leképzést segíti, mintsem a tényleges megközelítést. Ettől függetlenül tanulságos az egyes, besűrűsödő helyeken, az Infoparkban vagy a Ferencvárosban az egymást követő lapokon összehasonlítani a közelmúlt építészeti eredményeit.
A válogatás – az előszóban is felvállaltan – szubjektív, ennek ellenére reprezentatívnak nevezhető, amennyiben a kortárs építészetet közügynek tekintjük. Családi házak ugyanis egyáltalán nincsenek a könyvben, csak szállodák, oktatási és kulturális központok, egy-két komolyabb lakóház, illetve az obligát irodaházak – de azok tömegesen. Magyarán az, amivel a városlakó nap mint nap, a „kortárs építészet” címszó alatt találkozik. Emiatt a válogatás összeállítóit nem, inkább a hazai építészet szakmai és politikai irányítóit, netán a beruházókat lehetne hibáztatni – de minek? Az összkép nem különösebben lehangoló, de azt sem lehet mondani, hogy optimizmusra indítana: maga a magyar valóság. Szomorkásan konstatáltuk azonban, hogy néhány izgalmas, a képet esetleg színesítő, gazdagító projekt, például a Kesztyűgyár Közösségi Ház vagy a MEO újpesti épülete, kimaradt. Nem került be saját jogán a Millenáris sem, csak két, egyébként színvonalas új irodaháza. És (vagy kell ezt mondani?) nincs a könyvben az elmúlt évtized legnagyobb sajtóvisszhangját kiváltó középülete, a Nemzeti Színház – pedig lassan jelenséggé „nemesedik”.
Hogy visszatérjünk arra, ami van: Batár Zsolt kiváló fotóinak sajátossága, hogy nem szépítik meg a valóságot. A parkoló autók és az útjelző táblák ott állnak, ahol, egyes képeken járókelők sétálnak el a házak előtt, másutt a villamos robog bele a képbe: az élő város köszön vissza a lapokról, amelybe mára a látványtervből valósággá vált épületek is többé-kevésbé beilleszkedtek. A fotó készítésének helye persze azért választás kérdése: Virág Csaba Kálvin téri irodaháza például meglepően természetesen viselkedik a fényképen, akárcsak az Ü48 irodaház, ha a homlokzat eltakarja a szerencsétlen, aranyszín metrószellőzőt.
A kiadvány külön erénye a kényelmes, kézbe illő formátum, valamint a szép tipográfia és a kiegyensúlyozott grafikai megjelenés, Kedves László munkája, amely neutralitásával egyértelműen a képeket emeli előtérbe. Ehhez a válogatáshoz valóban nem illene reprezentatív album, hiszen a házak a maguk prózai módján a hétköznapokat szolgálják – és tükrözik vissza.
Hozzászólások