Január 20-án, pénteken megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt Magyarország legújabb termálfürdője, a makói Hagymatikum, amely egy nappal korábban a sajtó képviselőinek is bemutatkozott. Gyógy- és termálfürdő már akad e kis hazában bőven, ezért Makón a plusz szolgáltatások és fürdőzési lehetőségek mellett egy bónuszt is bevetettek: az összesen 3,6 milliárd forintos fejlesztés részeként kipofozták a belváros jelentős részét, az épület terveinek elkészítését pedig Makovecz Imrére bízták, valódi szenzációt remélve.
A makói döntés helyi perspektívából indokolható. A városnak nincs különösebben jelentős építészeti vonatkozása, így viszont az 1998-ra felépült Hagymaházzal, a 2000-re elkészült városi sportcsarnokkal és a buszpályaudvarral Makovecz munkáinak olyan jelentős együttese jött létre, amely akár zarándokhelyévé teheti a nemrég elhunyt építész tisztelőinek. Ezzel Makó talán kiléphetne „a hagyma városa” szlogen bűvköréből – ezt egyébként hasznos lett volna észrevenni a most elkészült gyógy- és élményfürdő elnevezése előtt.
Az építészet iránt érdeklődőknek pedig már csak azért is megéri a makói út, mert sokat segíthet Makovecz Imre oly sokat vitatott és erős kárára átpolitizált munkásságának megítélésében – bár valódi összehasonlítási alapot egy 1989 előtti Makovecz-ház ittléte adna. Az öntörvényű épületek kétségtelenül változatosságot hoztak a makói belvárosba; a városi sportcsarnok ugyan nem sorolható a sikerült munkák közé, a buszpályaudvar és különösen a monumentális hatású Hagymaház viszont Makovecz kései műveinek élmezőnyébe tartoznak. Mint ilyenek, jól mutatják, hogy a rendszerváltás után Makovecz építészetéből lassanként épp az a két jellemző kopott ki, amiért a hetvenes-nyolcvanas években oly sokra tartották: a természetközeliség és a nemzeti szellem, a magyar ősmitológia formába öntésének elvitathatatlan képessége.
A látványos fakupolák és ágas-bogas tetőzetek ellenére ugyanis a két említett makói háznak éppoly kevés köze van a természethez, mint a népi építészet hagyományaihoz. A buszpályaudvar Calatrava-ihletésű betontönkjeiből kinövő gerendák, az oromzatra applikált bádoglomb annyira képesek valódi erdő érzetét kelteni, mint amennyire a Hagymaház egy hagymáét. A váróterem ajtaja fölé illesztett, nehezen észrevehető nap-hold szimbólum is visszafogott, híján mindannak a vad és dacos ártatlanságnak, ami Makovecz harminc-negyven évvel ezelőtti munkáit jellemezte. Az antropomorf jelleg megmaradt, de veszített határozottságából. A fürdő betetőzése ennek a változásnak, egyszersmind utólag értelmezhetővé (noha nem magyarázhatóvá) is teszi azt. Formavilága a szerves építészet évtizedekkel korábbi világát próbálja kortárs köntösbe bújtatni, egykori önmagának parafrázisaként és eléggé ellentmondásos végeredménnyel.
Makovecz Makója: a városi sportcsarnok
Makovecz Makója: a buszpályaudvar
Makovecz Makója: a Hagymaház
Makovecz épületei általában kizárólag saját koordinátarendszerükben, a saját maguk által teremtett térben értelmezhetőek. Kijelölik azokat a pontokat és tengelyeket, ahonnan közelíteni, szemlélődni ajánlott. Ehhez a határozottsághoz a környezethez fűződő, nehézkes viszony társul. Jól mutatja ezt a Hagymaház, amelynek leggyengébben formált része épp az a falszakasz, amely a szomszéd házzal érintkezve az utcasorba simítaná a házat (ugyanez elmondható a sportcsarnokról is). A fürdő esetében ilyesmi nem kötötte a tervező kezét, sőt. A főbejárat bátor döntésként a Csanád vezér térről induló rövidke utca tengelyébe került, igaz, ehhez el kellett bontani a régi szabadtéri nagymedencét. A tér felől közelítőknek a ház nem könnyíti meg a dolgát, pedig még ebből a nézetből hasonlít a leginkább hagyományos városi épületre. Saját előteret képez, amelyet két totemszerű, a faragott fejfákra emlékeztető, ám itt fehérre festett betonból készült alak őriz. Balra a gyógyászati szárny kerekded tömbje újabb kis udvart kerít, jobbra viszont nyitott, átjárható pavilon áll. Célja alighanem a téri kompozíció kiteljesítése, illetve, hogy a (jelenleg még paravánoktól takart, feltúrt) Marczibányi tér felől is emberközeli léptéket kölcsönözzön a túlságosan is egy tengelyre komponált fürdőnek.
Az épület külseje részben „klasszikus” Makovecz-motívumokból építkezik; a pavilon és a főépület egymásnak dőlő kettős kupolái a piliscsabai Stephaneumról lehetnek ismerősek, a főbejárat kompozíciója a lendvai színházról. A műemléki palával borított tömeg egyik legjobb munkájára, a paksi Szentlélek-templomra emlékeztet; a kupolákat övező földhányás, amely az épület nőtt jellegét erősítené, ugyancsak visszatérő elem. A tetőzetet azonban rideggé, megkockáztatjuk: az emberléptékű makói belvárosban megszokhatatlanná teszi a pala hideg tónusa, a gyógyfürdő sátorfedésének élein pikkelyszerűen lelépcsőző üvegtáblák, a katonás rendben sorakozó apró kupolák. A üvegcsúcs merev, szögletes vonalaival nem képes felidézni a felfakadó forrást, amely a tervezői koncepció szerint feladata volna. Barátságosabb részlet az előcsarnok kupolája, amely viszont népi motívumokat idéző díszítésével Csete György harminc-negyven évvel ezelőtti munkáira emlékeztet.
Belépve hatalmas légterű előcsarnok fogad, fölé boruló kupolával. Ilyen, kisebb fakupolák alatt helyezkedik az étterem és a gyermekrészleg, míg a termálvizes medencét levél alakú szerkezet fedi. A leglátványosabb belső teret a központi gyógyfürdő kínálja. Közepén több emelet magas, stilizált levelekkel díszített oszlop emelkedik, a földszinti medencékből és közeledőkből felszökő, fehér fákra emlékeztető oszlopok pedig galériát tartanak, amelyekből újabb, ezúttal emberfejekkel díszített oszlopok magasodnak. A sodró lendületű tér az utóbbi két évtized Makovecz-templomait idézi, a középpontba állított pogány forrás-szimbólummal.
A barbár varázslat azonban óhatatlanul megtörik. Megtörik már odakint, a gyógyászati részleg sematikus, fantáziátlan homlokzatán, megtörik odabent, az ívelt vonalakba belehasító tucat nyílászárókon, a jellegtelen burkolatokon, az épülethez méltatlan részleteken, mint a gyerekrészleg falfestése vagy az itteni csúszda barátságtalan fémlépcsője. Az alagsorban elhelyezett „szaunavilág”, a fürdő egyik fő szenzációja olyan melléklépcsőn közelíthető csak meg, amelyen alig fér el két ember egymás mellett. A négyzetméterekkel a két nagy csarnok túlságosan is nagyvonalúan bánik, a kívülről látványos tömeg pedig belül átláthatatlan, zegzugos alaprajzot eredményez, rengeteg felesleges térrel és rosszul működő helyiséggel – ehhez elég bemenni az előtéri mosdók valamelyikébe, amelyeket egy köríves fal zugába kellett bepréselni. Ennyiben a fürdő ismét visszalépés a korábbi, szimbolikus alaprajzra emelt, mégis követhetően hierarchikus, átlátható belső terekkel megépített házakhoz képest.
Kérdéses az is, mennyire várható el az absztrakt épületértelmezés egy beutalóval érkező fürdővendégtől. Mert mit csinálhat a pavilon kupolájába függesztett, fából faragott madár? Főnixként feltámad, netán kitörni próbál a kalitkából? Mit keres egy gipszből és betonból rakott, hófehér erdő a fürdőcsarnokban? A kozmoszt jelképező faboltozat egy állandóan párás levegőjű belső tér fölé került, amelynek jelentős részét szimbolikus építmény (forrás? világfa?) foglalja el. A belső tér szakrális logikája azonban egyszerűen nem áll meg, ha minden üres négyzetmétert műanyagszövetes napozóágyak foglalnak el. Épület és funkciója szinte minden ponton cáfolja egymást. Makó gazdagabb lett egy nehezen értelmezhető szimbólummal és egy nehezen használható fürdővel. Valószínűleg mindkettőt meg lehetett volna spórolni.
Makói Hagymatikum gyógy- és termálfürdő, Makó
2009-2012
Építész, vezető tervező: Makovecz Imre, Makona Kft. (főépület); Turi Attila, Csernyus Lőrinc, Gerencsér Judit (gyógyászati szárny)
Beruházás összértéke: 3,6 milliárd forint, ebből uniós támogatás: 1,543 milliárd forint
Alapterület: 12 ezer négyzetméter, vízfelület: 800 négyzetméter
Hozzászólások