Építészet

Nem mondhatni, hogy Európában mindennapos egy új operaház építése, pláne, ha olyan híres városról van szó, mint Firenze. Ennek ellenére a reneszánsz fővárosának új operaházában különösebb csinnadratta és sajtóvisszhang megtartották a nyitókoncertet, Zubin Mehta vezetésével, 2011 decemberében. Különösen feltűnő ez, ha arra gondolunk, a Snøhetta oslói operaházát vagy épp Zaha Hadid guangzhoui épületét milyen felfokozott várakozás és pozitív fogadtatás övezte. Persze, erre az Olaszországról alkotott sztereotípiáknak megfelelő válasz is van: az épület ugyanis a nyitókoncert után nagyjából egy évre újra bezárt, a munkák befejezéséhez még 109 millió euróra lenne szükség.

Természetesen nem arról van szó, hogy az opera őshazájának egyik legfontosabb városában eddig ne lett volna ilyen előadóhely. A ma Városi Színház, azaz Teatro Comunale néven ismert épületet a 19. század közepén emelték, nem sokkal azelőtt, hogy Firenze néhány boldog évre az Olasz Királyság fővárosa lett. Az idők folyamán számtalan alkalommal átépített színházat 1929-ben megvásárolta a város, de története továbbra is bővelkedik fordulatokban: 1933-ban átépítik, a háború alatti bombázásokban súlyosan károsodik, majd a helyreállítást követően az 1966-os árvízben ismét megsérül. A 2000-es évektől a város többször is eladásra hirdette az épületet, hogy árából finanszírozni tudják az új kulturális és előadóművészeti központ beruházását. Ezt szánták az itáliai egységállam létrejöttének 150. évfordulóját övező programsorozat egyik gyöngyszemének. Bár az eladás a mai napig sikertelennek bizonyult, így a színház továbbra is működik, közben állami pénzből elkészült a központ első üteme, az új auditórium – legalább annyira, hogy az ünnepi év utolsó napjaiban helyet adhatott egy koncertnek.

A „Parco della musica e della cultura” helyszínét a történelmi városközponttól keletre, a Stazione Leopolda szomszédságában jelölték ki. Ez egykor a város első vasútállomása volt, az 1990-es évekbeli átalakítás óta rendezvényközpontként használták. A cél az volt, hogy a régi raktárak helyén az itáliai egységállam létrejöttének 150. évfordulójára, 2011-re elkészüljön az új kulturális központ. A tervezésre kiírt pályázatot 2008-ban az ABDR építésziroda nyerte meg. A római műhelyt harminc éve, 1982-ben alapította négy építész: Maria Laura Arlotti, Michele Beccu , Paolo Desideri, valamint Filippo Raimondo. Mára a legismertebb itáliai irodák közé tartozik, olyan megvalósult munkákkal, mint a kölni, torontói és bécsi Olasz Kultúrintézetek, a Tokio Design Center vagy a Fondazione Giorgio Cini velencei otthona.

Bármilyen gazdag is Firenze épített öröksége, a beruházásnak már épp ideje volt. A város elsősorban turisztikai központ, 21. század szükségleteinek megfelelő multifunkcionális épület, mint akár Renzo Piano sikeres római Parco della Musicája, eddig váratott magára. Az új komplexumnak az így kialakult periférikus helyzetből kell felvennie a harcot, ráadásul egy határterületen, az egykori vasúti zóna, egy közpark és a történelmi városnegyed találkozásánál. Mivel ezek eltérő magasságban fekszenek, az építészek többszintes, nyitott struktúrában helyezték el a kívánt funkciókat, amelyek a zenei központot opera- és koncertelőadásokra éppúgy alkalmassá teszik, mint kamarazenei vagy kortárs zenei eseményekre. Emellett nem csak a Stazione Leopoldával biztosították a kapcsolatot, de lehetőséget hagytak arra is, hogy a fejlesztés egy esetleges további fázisában a szomszédos területen elkészülhessen egy konferenciaközpont.

A komplexumban két nagyméretű rendezvénytermet helyeztek el, egymástól a lehető legnagyobb távolságban, szerkezetileg függetlenül. Mindkét terem a „ház-a-házban” elv alapján épült, ami optimális hangszigetelést és akusztikus tulajdonságokat biztosít. A 2000 fős nagyterem 38 méter széles, 43 méter hosszú és 19 méter magas. Az ezerfős, flexibilisebben berendezhető kisterem elsősorban koncertekre alkalmas, illetve szükség szerint kettéosztható két ötszáz fős helyiségre. A nagyterem lejtős tetején 2600 fő befogadására alkalmas kültéri amfiteátrumot alakítottak ki, amely egyben az épületegyüttes körül létrehozott udvar- és köztérhálózat szíve. A tervek szerint ennek is komoly komoly szerep jut a jövőben programhelyszínként – erre azért van lehetőség, mert a területen teljesen megszűnt a vasúti közlekedés, és a közutak is kissé távolabb fekszenek. A külső helyszínek használatát az egész évre szeretnék kiterjeszteni, ezt a célt szolgálja az itt kialakított bár-kávézó-étterem hármasa is.

Az épület tömegét a nagyterem nézőterének megdöntött, ferdén álló kubusa és a zsinórpadlás erre merőlegesen ráhelyezett, fekvő téglatestje uralja. Az amfiteátrum színpadának hátfalát a zsinórpadlás képezi, akár vetítésekre is lehetőséget adva. Idáig a főbejárat előtti térről az épület oldalfalai mellett vezető, lankás tetőrészen lehet felsétálni – ez a megoldás az oslói operaházat éppúgy felidézi, mint a magyar szemlélőben a pécsi Kodály Központ tömegalakítását. Az amfiteátrum nézőterének teteje, azaz a bejárati homlokzat legmagasabb pontja ingyenes kilátónak sem utolsó: remek panorámát kínál a városra. A belső tereket és a homlokzatot is a natúr és a zöldesszürke színek uralják; az éjszakai kivilágításnál a függönypadlás nyújtja a legkülönlegesebb látványt.

Nem csak az építkezés csúszása miatt indokolt a firenzei polgárok bosszúsága. Az Auditorium, amelynek egyelőre se honlapja, se végleges neve, eddig az eredetileg tervezett 89 helyett 157 millió euróba került, és a mélygarázs, a kisebbik előadóterem és a kiszolgáló helyiségek befejezéséhez még legalább félévnyi munkára és 109 millió euróra lenne szükség. Ennek momentán senki sem látja a forrását. Ráadásul még így is jobb a helyzet, mint az ünnepi év tíz központi nagyberuházásának többségénél, egy hónappal szilveszter után. Határidőre csak kettő: egy novarai múzeum és a nápolyi Teatro San Carlo felújítása készült el. A Magna Grecia Múzeum felújítását Reggio Calabriában leállították, a megnyitót pedig elnapolták a források kimerülése miatt. A 23 ezres, egyébként egy koncertteremmel már rendelkező Iserniába tervezett új előadóművészeti központ ugyancsak egy megnyitó ünnepség erejéig nyitotta ki kapuit decemberben – aztán a félkész épületet bezárták. A beruházások többségét egészen a legfelső szintekig elérő korrupciós ügyek, botrányok és letartóztatások kísérik. A La Repubblica odáig ment, hogy a velencei Lido mellett tátongó, 37 millió euróba került gödröt, amely a helyi filmfesztivál új központjának helyszíne lenne, egyenesen a 150 éves olasz egység szimbólumának nevezte. Ha ez kétségtelen túlzás is, az biztos, hogy az évforduló elmúltával az olaszok nem dőlhetnek elégedetten hátra: munka akad még bőven.