Építészet

A Városháza Fórum tervezését tavaly év végén elnyerő holland építésszel, aki itthon a Dózsa György úti ING-székházzal vált közismertté, az elmúlt hónapokban megfordult a világ: számos adósságot felhalmozó budapesti irodáját bezárni volt kénytelen, majd csődvédelmet kért rotterdami központú cége ellen is. Az új néven, részben a régi stábbal tovább dolgozó Erick van Egeraat nemrég Magyarországon járt, és az Iparművészeti Múzeumban először vett részt nyilvános vitán a Városháza Fórumról. A hg.hu ezt követően kérdezte munkájáról, a gazdasági válság és az építészet összefüggéseiről és természetesen a budapesti helyzetről.

hg.hu: Az elmúlt években elveszített néhány komoly megbízást és pályázatot úgy Magyarországon, mint külföldön. Mit gondol, mi vezetett ehhez?

Erick van Egeraat: Talán viccesen hangzik, amit erre válaszolok, pedig komolyan gondolom. Huszonnégy éves koromban kezdtem el építészként dolgozni, és az első öt-tíz évemben többé-kevésbé megnyertem minden pályázatot. Úgy, hogy közben utálom a pályázatokat. Olyanok, mint a szerencsejáték: ráfordítasz egy csomó időt, energiát, és lehet, hogy hiába, mert a zsűrinek rossz napja van, nem bírják a képed, akármi. Ráadásul ebben az időben meg is építettük minden egyes tervemet, amitől eléggé furcsa nevem lett a szakmában. Néhány kollégám egyenesen azt tanácsolta: „Hagyd ezt abba, mert mindenki azt gondolja majd, hogy túl sokat tudsz. Jobban tennéd, ha néha veszítenél is.” És igazuk volt. Nem építhetsz meg mindent, amit tervezel, mert az egyszerűen nem reális. Ez végül is egyfajta út az önmérséklethez, annak elfogadásához, hogy nem minden dolog feltétlenül jó, ami eszembe jut.

hg.hu: A gazdasági válság miatt számos közismert építésziroda került bajba, köztük az Erick van Egeraat Architects is. Látja már a kiutat?

Egeraat: A múlt év utolsó részében vált érezhető a gazdasági légkör változása. Mivel több nagy projekten dolgoztunk, és egyre nehezebbé vált az utánpótlás biztosítása, úgy döntöttünk, hogy két részre bontjuk az irodát: lesz egy design- és egy mérnöki szekció. Erre nem csak Magyarországon volt szükség, hanem Németországban is, és ezt szándékozom tenni Moszkvában; sokkal nagyobb flexibilitást tesz lehetővé. Ezért alapítottam meg itt az EMEM (European Management and Engineering) nevű céget. A magyarországi munkánk azonban sajnos elfogyott a múlt évben, és német, illetve orosz megbízásokat kellett a budapesti tervezőrészlegbe hozni. De ezek is lassulni kezdtek, odáig vezetve, hogy az itteni részleg működését fel kellett függesztenem. Senki sem tudta volna folytatni ebben a helyzetben. Aztán a helyzet máshol is egyre rosszabb lett, ami, mint az köztudott, a társaság csődjéhez vezetett. Más lehetőség nem lévén, felvettem a kapcsolatot a hatóságokkal, ők megállapították, hogy a könyvelés rendben van, nem követtünk el semmilyen illegális dolgot, és az ő ellenőrzésük alatt tudunk tovább dolgozni. Ez Hollandiában elég gyorsan működik, a leállás és az újrakezdés között talán két hét telt el. Magyarországon viszont ez sokkal lassabb, sok dolog tisztázatlan maradt.

Mit lehet ilyenkor csinálni? A legnagyobb problémát az jelentette, hogy túlságosan függővé váltunk egyetlen forrástól. Egy holland bank finanszírozta a munkánk nagy részét, amely hirtelen felfüggesztette a támogatást, így bajba kerültünk. Most kiépítünk egy új rendszert, önállóbb részlegekkel, és sokkal inkább helyi finanszírozási lehetőségekhez folyamodunk. Mindez elég könnyen érthetővé válik, ha arra gondolunk, hogy ugyan miért is adna egy holland bank egy holland építésznek pénzt egy magyarországi cég finanszírozására? A bankok nem szeretik ezt; mindig is nehéz volt a magyar, orosz vagy cseh projektjeink anyagi hátterének megteremtése. Most megszüntetjük ez a rizikós keresztfinanszírozási módszert.

hg.hu: Mint világszerte ismert és dolgozó építész, milyen a kapcsolata a szakmával?

Egeraat: Ez elég bonyolult. Egyszer, előadás előtt még a saját hazámban is a következő szavakkal konferáltak fel: „Erick a világ legkevésbé holland építésze.” Ott, Hollandiában mintha kívülállónak éreznének, talán azért, mert annyi helyen dolgozom. Én azonban európainak tartom magam, nem kötődöm egy adott helyszínhez. Van a modern építészeknek egy csoportja, akit ismerek, találkozunk, de nincs közöttünk állandó eszmecsere. Egy pár évvel ezelőtt, sőt azt hiszem, tavaly együtt repültem Rem Koolhaas-szal egyik városból a másikba, és természetesen kérdezgettük, mit tervez, csinál a másik, ki kit ismer. Néha az építészek olyanok, mint a pletykálkodó háziasszonyok, akik megpróbálják kitalálni, kivel csalja meg őket az uruk épp.

És persze van egy csomó munkánk, ami ha nem is titok, de költöttél rá, és akkor már vigyáznod kell vele. Folyton óvatosnak lenni, mit mondasz egy előadáson vagy prezentáción, ha üzleti partnered van, azért, ha közmegbízás, azért. Még az oroszországi olimpiai beruházásokon dolgozva is vigyáznom kell arra, mit mondok, mert még megsértem valakinek az érdekeit, vagy teszek egy politikailag inkorrekt megnyilatkozást. Az építészek közötti társasági élet nem nevezhető túl élénknek.

És talán még valami, ami annyira kevéssé hollanddá tesz engem, az, hogy nem szeretem az egyszerű dolgokat. Nem látom az értéket egy hosszú homlokzatban, amin ugyanolyan ablakok sorakoznak. Vannak építészek, akik nagyon jól meg tudják ezt csinálni, de én sokkal jobban élvezem a változatosságot, a játékosságot.

hg.hu: Közel tizennyolc éve dolgozik Magyarországon. Ismeri a hazai építészet vezető egyéniségeit?

Egeraat: Természetesen van, akit ismerek. Ismerem Finta Józsefet, van egyfajta furcsa kapcsolatunk, de kétségtelenül nem ő az, akivel lemegyek sörözni egyet. De tiszteljük egymást. Vállalom azt a véleményemet, hogy néhány munkája elborzasztó, de összességében nagyon fontos hatása volt a magyar építészet fejlődésére. Meg kell érteni a munkásságát a megfelelő konzekvenciák levonásához.

Z. Halmágyi Judit szerepét sokan vitatják a budapesti beruházással kapcsolatban. Judit körülbelül nyolc évvel ezelőtt csatlakozott a budapesti EEA-irodához, mint associate director. Mielőtt hozzánk jött volna, a Kálvin téri épületeken dolgozott (Virág Csabával – a szerk.). Ezen is megfigyelhető, hogy a stílusunk meglehetősen eltérő: az én épületeim lágyabbak, az övéi szikárak, kemények. Judit ugyanakkor komoly segítséget jelentett, főleg a kezdeti években, sok fiatal tehetséget hozva a csapatba, és a hogyan tovább kérdését mindig meg lehetett vele beszélni. Amikor megkereste a fővárosi önkormányzat egy munkaajánlattal, sokáig hezitált, végül én magam biztattam, hogy vállalja el, hiszen ez az ő városa. Szerintem nagyon jól csinálja, és ő maga is elégedett. Az irodát otthagyta, de természetesen a baráti kapcsolatunk megmaradt.

hg.hu: Térjünk is át a legfontosabb jelenlegi munkájára, a Városháza Fórumra. Mit gondol a pályázatról?

Egeraat: Nagyon kemény volt – soha életemben nem fordítottam még ennyi időt és pénzt egy pályázatra. Ha nyerni akartunk, nem volt más választásunk, mint a kiírásnak megfelelően a lehető legrészletesebben kidolgozni a tervet. Pontosan kellett ismerni a helyszínt, a műemlék városháza felépítését, az infrastruktúrát, a metrókapcsolatot… Ebben a szakaszban ez nagyon megerőltető kihívás, és ez lehet az oka annak is, hogy nem sokan vettek részt rajta, különösen külföldről. Sok fiatal építésznek egyszerűen nem állnak a rendelkezésére a részvételhez szükséges kapacitások. Azt gondolom, hogy ennyi ötletpályázati előzmény után már itt volt az ideje egy részletes, precíz versenyre, ugyanakkor sajnálatos, hogy ezen a módon kizártak néhány fiatal, tehetséges építészt vagy kisebb műhelyt.

hg.hu: Milyen voltak a benyomásai a Kortárs Építészeti Központ által a Városháza Fórum témájában szervezett vitáról?

Egeraat: Ez volt az első alkalom, hogy nyilvánosan kezdtünk el beszélni a tervről, és egyértelműen érezhető a bizonytalanság. Ez három dolgon alapszik: az egyik a gazdasági válság világméretű hatásaiból fakadó depresszió, a második pedig, hogy Magyarország helyzete az elmúlt években, hogy finoman fogalmazzak, nem volt könnyű. Harmadjára az én cégemmel történtek sem segítettek a bizonytalanság eloszlatásában. De ha valakivel részleteibe menően beszélek a tervről, legyen laikus vagy magyar építészkolléga, az többnyire derűlátó.

hg.hu: Az ehhez hasonló nagyberuházások, és ebből következően a köröttük kialakuló társadalmi viták is meglehetősen szokatlanok Magyarországon. Mennyire jellemző ez máshol?

Egeraat: Ne gondolja, hogy ez tipikusan magyar helyzet: ez nagyon speciális beruházás és fontos döntés, tehát logikus, hogy az emberek bizonytalanok.

Minden országnak, minden városnak megvan a maga, nevezzük úgy: politikai kontextusa, ráadásul az időtől és a helytől is függ egy-egy projekt megítélése. Koppenhágában hat évig vitatkoztunk egy épület magasságáról. Amszterdamban együtt építették fel az operaházat a városházával; akkoriban mindenki úgy gondolta, kiváló ötlet kombinálni ezt a két típust. De aztán kiderült, hogy az operakultúrát nem érzik magukénak az emberek, inkább egyfajta elit dolognak tartják. Így aztán később nem is támogatták a projektet. Ezért gondolom azt, hogy a vegyes funkció abszolút lényeges a budapesti helyzetben.

Ha ezt a beruházást a jelen gazdasági körülmények ismeretében nézzük, jogosan érezzük vitathatónak. De ha arra gondolunk, hogy itt van egy város, aminek a közepében, a lehető legjobb infrastruktúrával rendelkező területen akarunk építeni valamit, akkor logikus, hogy abba minden lehetséges funkciónak bele kell kerülnie. Én szeretem a nagyvonalú építészeti gesztusokat, de összehasonlítva ezt és más munkáimat nyilvánvalóvá válik, hogy itt a funkcionalitásra helyeztük a hangsúlyt, ami gazdasági valósága számára is érték.

Sokan azt gondolják, hogy ez a projekt egyszerűen finanszírozhatatlan. Én ellenkező véleményen vagyok, több okból. Az egyik a helyszín: a jelenlegi infrastruktúra biztosítja az állandó kihasználtságot. Másodsorban: ez a munka nagyrészt egy régi épület újrahasznosítása. Az pedig, hogy nem bontunk, hanem a lehetőségekhez képest megtartunk és újjáépítünk, a legjobb alap egy fenntartható épülethez. Természetesen minden technikai eszközzel is azon leszünk, hogy az új épület környezetbarát módon működjön. A parkolásról szólva: nyilvánvaló, hogy valamennyi kell – talán nem éppen ezerháromszáz hely, lehet, hogy kevesebb. Többet semmiképp sem erőltetnék. Ez nem érdeke a beruházásnak sem, annak az válik előnyére, ha minél több különféle funkció helyet kap a területen. A kereskedelmi funkcióknak a metróhoz vezető aluljáró kiváló helyszín, nemcsak gazdaságilag fontos, de sokkal látványosabbá is válik tőle az útvonal: életet viszünk egy unalmas és barátságtalan aluljárórendszerbe. Egy kis alagút helyett a környező épületek alagsorát feltárva és beépítve terveztünk egy élő, aktív teret. Szerintem ez a kiváló példája annak, hogyan lehet egy várost fenntarthatóvá tenni. Ráadásul ez az egyetlen mód annak biztosítására, hogy a projekt üzletileg is működjön. Ha csak egy városházát, irodaházat vagy egy lakótömböt építenénk, az vinné a pénzt. 

hg.hu: Az Iparművészeti Múzeumban tartott prezentációjában elhangzott egy mondat: „Ha meg akarunk védeni valamit, ne a házat, hanem a fákat védjük meg.” Ez mire vonatkozott?

Egeraat: Nos, általánosságban szólva ez valami olyasmit jelent: egy társadalom értékeit az mutatja meg, amit teremt, és nem az, amit elpusztít vagy megtámad. Gondoljunk a magyar helyzetre: azokra azokra a dolgokra, amik az elmúlt években történtek, és azokra, amik nem történtek meg, pedig szükség lett volna rájuk. Ez érvényes a városfejlesztésben is. Természetesen, hogy vannak megőrzésre méltó építészeti értékek, de előbb-utóbb minden vita hiábavalóvá, eredménytelenné válik. Egy fát megőrizni azonban olyan érték, ami túlmutat az ingatlanfejlesztésen, az építkezéseken.

Szigorúan szólva egyetlen dolgot tudok mondani a Városháza Fórum ellen: egyszerűen túl kellemes. A szónak abban az értelmében, hogy nem klasszikus építészeti jel; vannak sokkal nagyobb, erőteljesebb, tisztább vizuális szimbólumok. Kevésbé ikonikus, mint más munkáim, mert úgy éreztem: ezen a helyen nem erre van szükség.