Építészet

Magyarországra is megérkezett az elmúlt év egyik sikerfilmje, a Roberto Saviano díjnyertes regényéből készült Gomorra. A képkockák a nápolyi maffia mindennapjaiba engednek betekintést, méghozzá autentikus helyszínen, a dél-itáliai város Secondigliano nevű negyedében. A jellegzetes formájú lakótömbjeiről ismert városrészben mindennaposak az utcai gyilkosságok, a drogot pedig úgy adják-veszik az utcán, mint máshol a cigarettát. A városvezetés eleinte az építészeket hibáztatta, ám mostanában kezdenek ráébredni a valóságra.

Nápoly Secondigliano nevű negyede nem tartozik az amúgy sem túl jóhírű város turistacélpontjai közé. Neve valószínűleg a „secondo miglio” kifejezésből ered – itt volt ugyanis a Nápolyból Capuába vezető út második mérföldköve. Az évszázadok óta művelés alatt álló területet csak a két világháború között csatolták a városhoz, beépítése pedig csak a hatvanas években kezdődött meg. Lakóinak számát ma negyven és nyolcvanezer közé teszik. Többségük korántsem jószántából választotta otthonul a Secondiglianót: a kiemelkedően magas bűnözési rátájú negyed életét a nápolyi maffia, a Camorra ellenőrzi, polgárai életét a szervezett bűnözés és a drogkereskedelem határozza meg. Olaszország legrégebbi bűnszervezetének befolyását jól illusztrálja a tavalyi szemétkrízis, amikor a maffia ellenőrzése alatt álló telepek visszautasították a hulladék befogadását, emiatt az több mint fél évig az utcákon hevert, embertelen körülményeket teremtve.

A Secondigliano egyetlen „építészeti büszkesége” Olaszország egyik legszigorúbban őrzött börtöne. Nem volt ez mindig így: az 1962-75 között felépült Vele di Secondigliano, azaz Secondigliano vitorlái nevű épülegyüttestől mindenki azt várta, Nápoly legnépszerűbb környékeinek egyikévé teszi a negyedet. A hét büszke, zikkurat alakú jellegzetes lakótömbből álló beépítést a kor neves építész, Franz di Salvo tervezte a második világháború utáni erőltetett lakásépítési lázban, amelynek három fő célja volt: otthont adni a háborúban hajléktalanná válóknak, letelepíteni azokat, akiknek sosem volt állandó szállásuk, és tetőt adni az elszegényedő vidékekről a városba vándorlóknak, akik az ötvenes-hatvanas évek olasz gazdasági csodájának motorjai voltak. A hatalmas lakótömbök a kor legkomolyabb építészeti kihívásainak számítottak. Le Corbusier öt helyen felépített Unités d’Habitation-jaival fényesen igazolta, hogy a modell működőképes, ezen felbátorodva építészek garmadája foglalkozott városnyi méretű megastruktúrák felvázolásával – a japán Kenzo Tange, a tokiói olimpia építésze például a város egész tengeröblét ilyenekkel építette volna be.

Hogy a nápolyi kísérlet miért bizonyult sikertelennek, arra sokan próbáltak választ találni. A Vitorlák felépítése után nem került sor olyan alapvető szociális létesítmények kialakítására, mint a játszóterek, piac vagy orvosi rendelő: húsz évig még rendőrség sem volt a környéken. A negyed akkor még eldugott, nehezen megközelíthető volta ugyancsak a nemes szándékok ellen játszott. A közös házakba beköltöző emberek nem ismerték egymást, és csakhamar kiderült, hogy itt sem várják őket jobb munkakörülmények, mint odahaza. A hét különböző színű Vitorlát hamarosan egységesen koszosszürkére koptatta a bűnözés. Az ezredforduló környékén hármat lebontottak közülük; négy még áll és lakott.

Secondigliano példája korántsem egyedülálló. Legismertebb párhuzama a St. Louis-i Pruitt-Igoe lakótelep esete, amelyet felépülése idején, 1955-ben ugyancsak a szociális lakásépítés mérföldköveként ünnepeltek – nem egészen két évtized múlva pedig az egész, jóvátehetetlenül lepusztult és elhanyagolt negyedet le kellett rombolni. Ezt az eseményt tartja az építészettörténészek egy része a „modern halálának”. Kisebb léptékben talán, de hasonló folyamat zajlott le számos olyan negyeddel is, amelyet a II. világháború után a közösségi életet új alapokra helyezni kívánó, olykor enyhén utópisztikus szemléletű építészek terveztek, mint például a lebontásra szánt londoni Robin Hood Gardens, a Roehamptonban álló Alton West Estate vagy a sheffieldi Park Hill – utóbbinál a város a védetté nyilvánítástól és az átfogó renoválástól várja a csodát.

A kudarcért azonban nem, vagy legalábbis nem kizárólag az építészt kell hibáztatni. Miután Nápoly polgármestere 2006-ban azt nyilatkozta: legszívesebb lelövetné a Vitorlák tervezőjét, di Salvo özvegye azzal vágott vissza: bizarr módszer a város szociális problémáiért építészeket hibáztatni, a polgármester pedig amúgy is elkésett. Tény: di Salvo ugyanilyen típusú és felépítű házai a franciaországi Cannes mellett évtizedek múltán is jó állapotban szolgálják lakóikat – mint azt a Gomorra rendezője, Matteo Garrone is megerősítette, miután a város neves filmfesztiválján átvette a zsűri különdíját.

Ha tehát valakinek érdemes elgondolkodnia a tanulságokon, az a városvezetés. Nápolyban ezt is teszik: a Vitorlák önkényes lakásfoglalóinak a környéken épített, öt-hat emeletes új bérházakban kínálnak csereotthonokat, a lepusztult tömbökbe pedig felújítás után közösségi funkciókat költöztetnének, például a városi egyetem intézeteit. A helyzetet javítja, hogy a kilencvenes évek közepe óta metróval alig húsz perc alatt elérhető a központ. A kísérlet azonban egyelőre gyerekcipőben jár – a Vitorlák jelenlegi helyzetét jól ábrázolják a Gomorra képsorai. A probléma megoldásába pedig alighanem a Camorrának is lesz beleszólása, annál is inkább, mivel az itáliai építőipar jelentős része a maffia kezében van. A Berlusconi-kormány ezért is próbálja olyan mézesmadzagokkal csitítgatni a „fenevadat”, mint a Szicíliába vezető átkelő megépítése – efféle kompromisszumok útján talán a Secondigliano helyzete is rendeződhet.