Építészet

Félreértés ne essék: a cím Velence legújabb köztéri szobra, Charles Ray alkotásának a pucér tényekre szorítkozó leírása. Az antik zsánerszobrokra megtévesztésig emlékeztető, ám fémből és plasztikból készült kisfiú, kezében a szerencsétlen kétéltűvel a velencei Punta della Dogana előtt áll. Itt nyílt meg néhány nappal ezelőtt a város legújabb múzeuma, amelyet máris világraszóló jelentőségűnek tartanak a kritikusok.

Velencébe már rég nem csak a romantikázás miatt érdemes utazni: a város a kortárs képzőművészet zarándoktérképének kihagyhatatlan állomása. Ez nem kis részben egy divatmárkákon meggazdagodott francia milliárdosnak köszönhető. A világ legnagyobbjának számító Christie’s aukciósház tulajdonosa, François Pinault egyben bolygónk egyik, ha nem legfontosabb műgyűjtője is. Impozáns kollekcióját eredetileg Párizsban akarta a köz elé tárni. Ám miután környezetvédők a bíróságon támadták meg az egykori Renault-gyár helyére tervezett komplexumot, Pinault Velencére váltott, ahol 2006-ban megvásárolta a Canale Grande mellett álló, 18. századi Grassi-palota 80%-os tulajdonhányadát. Aztán kiszemelte magának az évtizedek óta üresen álló egykori vámházat, amely Velence egyik legimpozánsabb pontján, a Canale Grande és a Canale della Giudecca kereszteződésében áll, impozáns kilátással a Szent Márk térre.

A Punta della Dogana épületének 30 éves bérleti jogáért Pinault a város másik jelentős kortárs gyűjteményét, a Peggy Guggenheim Museumot birtokló Guggenheim-alapítvánnyal csapott össze. Sikerrel. Az idei képzőművészeti biennálén Shepard Fairey és a Közel-Kelet térhódítása mellett a június legnagyobb dobása a Punta della Dogana megnyitása volt. A Velencéhez méltó megnyitópartin olyan nevezetességek jelentek meg, mint Stella McCartney és Marc Jacobs divattervezők, Naomi Campbell vagy az amerikai képzőművész és sármőr, Jeff Koons, aki a Cicciolinával kötött rövid életű házassága kapcsán lett hazánkban is közismertté. A frigy egyik tárgyi emléke, a „Jeff és Ilona” című, 1991-ben készült márvány mellszobor helyet is kapott a Punta della Doganában, a gyűjtemény egyik legrégebbi darabjaként.

A helyreállítást, egyfajta kárpótlásként a Pinault-kollekció általa tervezett, de dugába dőlt párizsi otthonáért a japán Tadao Andóra bízták. A minimalista stílus ismert mestere nemrég épp budapesti megjelenését kötötte össze az utolsó velencei simítások megtekintésével. Ando ezúttal is kiváló munkát végzett, amelynek java épp abban rejlik, hogy nem észrevehető. A letisztított és kiegészített történelmi téglafalak, óriási gerendák a maguk nyers valójában tárulnak a látogató szeme elé, ahol kell, némi látszóbetonnal és üveggel kiegészítve. Minden mesterkéltséget mellőző, ideális háttér ez a kiállított műveknek. A 14 hónapig tartó felújítást, amely 120 ember 300 000 munkaóráját vette igénybe, Ugo De Berti olasz újságíró és fotográfus dokumentálta egy öt és fél perces rövidfilmben.

2007-ben a város azért döntött úgy, hogy Pinault-nak ítéli a Punta della Doganát, mert a Guggenheim koncepciójában nem szerepelt a kiállításra szánt művészek neve. A megnyílt tárlat nem okoz csalódást: a hetvenes-nyolcvanas évek sikereivel mára tananyaggá lett művészek (Jeff Koons, Cindy Sherman, Sigmar Polke) mellett megjelennek a kortárs művészet olyan nagyágyúi, mint Takashi Murakami vagy a meteorit sújtotta II. János Pál szobrával szédületes sajtókarriert befutó olasz Maurizio Cattelan, de itt van jónéhány kevésbé ismert, tehetséges fiatal is. Pinault eklektikus, de kiváló ízlésére jellemző módon jutott szerep a klasszikus szobrászművészet formai hagyományait újraértelmező Charles Ray-nak éppúgy, mint a mindennapi tárgyakat képzőművészeti alkotássá „nemesítő” Paul McCarthy-nak, aki 2007-ben az Amszterdamban felállított, 24 méteres „Mikulás és buttplug” című szobrával okozott világraszóló botrányt. A Punta della Dogana történelmi falai azonban mintha visszafogottságra intették volna a műgyűjtőt, illetve a Mapping the Studio címet viselő első tárlat két kurátorát, Alison M. Gingeras-t és Francesco Bonamit: kevés a botrányos darab, és nagyobb hangsúly jut a mögöttes filozófiának.

A Punta della Dogana a jó gyűjtemény, a jó építész és a kiváló helyszín ideális kombinációjának tűnik, és már most bizonyos, hogy idővel messze Olaszország határain túlnyúló jelentőségre tesz szert. Pinault számára nem csak ez jelenthet kárpótlást a párizsi kudarcért: a két velencei beruházás együttesen a felébe került annak a 200 millió dollárnak, amit a francia múzeumra szánt volna, az építkezés pedig Olaszországban szinte mesebelinek számító tempóval zajlott. A sebek azonban nehezen hegednek. A franciáknak szóló fricskaként a Punta della Doganán a velencei vörös-arany lobogó mellett a régi szeparatista szimbólum, a bretagne-i zászló lengedez. Arról pedig, hogy milyen asszociációkat hordoz a kezéből békát lógató meztelen fiúcska szobra, amely máris a múzeum jelképévé vált, talán jobb szót sem ejtenünk.