Építészet

A 2010-es reflektorfény remélhetően megidézi azt a régi dicsőséget is, amelyet a város Zsolnay Vilmos gyára révén kapott egykoron. Száz évvel korábban világszínvonalú kerámiagyártása okán Londontól Isztambulig jól csengő városnév volt Pécsé. Bár az egykori kortárs építészeti kritikák, leírások világosan láttatják a pécsi gyár helyét az építészeti, építészettörténeti folyamatokban, a szerencsésen megmaradt építészeti örökség azonban további feltárást, rendszerezést és értékelést kíván. Háromrészes sorozatunkban a pécsi gyár és az akkori birodalmi főváros, Bécs kapcsolatának bemutatásával szeretnénk felidézni a letűnt fénykort.

Az 1853-ben alapított manufaktúrát a kiegyezés utáni évben, 1868- ban jegyeztette be Zsolnay, és ezzel vette kezdetét az a közel öt évtizedig tartó fénykor, amely maradandó nyomott hagyott Közép-Európa épített környezetén is. E termékeny korszaknak az 1918 utáni esztendők - a határok leszűkülése - vetettek véget, hiszen a gyár nyersanyagforrásait veszítette el ekkor. Minden további próbálkozás ellenére lehetetlen volt megismételni a korábbi sikereket, a gyár története a túlélésről szólt ezután.

Csipkerózsika-álmából az 1970-es években, a gyár centenáriuma alkalmával kezdődött behatóbb tudományos kutatási munkák, majd a közelmúlt megemlékezései: Zsolnay Vilmos születésének 175., s a gyár alapításának 150. évfordulója ébresztették fel a gyári emlékezetet. 2005-ben jelent meg a gyáralapító dédunokájának, Mattyasovszky Zsolnay Tamásnak a budapesti épületanyagot bemutató tanulmánykötete, amely felvetette az egykori Monarchia területén található épületek feldolgozásának és bemutatásának szükségességét.

Az ember alkotta környezet, az épületek és a színesség viszonyrendszerét újfajta prizmán keresztül reflektorfénybe helyező posztmodern szemlélet teszi igazán aktuálissá a Zsolnay építészeti kerámiát. Az értékelések, az összegezések a modern építészet megszületésében játszott szerepét tárják fel, mutatják be. Az építészettörténeti tények elemzése, vizsgálata azt mutatja, hogy e folyamat szerves részévé válhattak az építészeti kerámia gyártásának pécsi újításai is. Az épületek művészi hatása a kerámia szín- és formagazdagságával fokozhatóvá vált. Zsolnay Vilmos pécsi gyára valójában a reneszánsz kor eredményeihez hasonlítható szintézisben működhetett közre: ez az építőművészet és az iparművészet olyan szintézisének tekinthető, amely megfelelt a technika által egyre inkább meghatározott modern kor igényeinek.

E minőségváltás lényege az épülethomlokzatokon és az enteriőrökben mutatkozó, látványos díszítmények (ornamensek), és a kor kívánalmainak megfelelő anyagok művészi, (stílust teremtő) használata. A folyamat igazán Zsolnay gyárának és Lechner Ödönnek az együttműködésében teljesedhetett ki. A szintézisben saját koruk megújuló művészi/építészeti világa, (például Angliáé) és a keleti gyökerekből táplálkozó magyar népi hagyományok ismerete és kreatív felhasználása egyaránt fontos szerepet kaptak. A pécsi Zsolnay-gyár által teremtett építészeti kerámiaművészet vizuális karakterét, ízét, elsősorban a nyugati és a keleti kultúra illetőleg művészetek határán szükségszerűen megjelenő komplex hatásoknak köszönheti.

Az egykori Osztrák—Magyar Monarchiában nemcsak a regionális központ, Budapest, hanem a Délvidék, Erdély, vagy a Felvidék számos meghatározó épülete is a Zsolnay építészeti kerámiának köszönheti építészeti-művészi arculatát, színességét. A művészi ambíciókkal is rendelkező, és üzletembernek is kiváló Zsolnay Vilmos gyára az 1872-es bécsi kitüntetés, a Ferenc József-rend, majd az 1878-as párizsi világkiállításon kapott nagydíj nyomán tett szert hazai és nemzetközi hírnévre. A gyár szerencsésen megmaradt mintakönyvei („terrakotta-könyvek” vagy fazonkönyvek) tanúsága szerint Zsolnay már 1873-tól szállított az építkezési vállalkozók részére historizáló építészeti elemeket. 1890 után páratlan gyorsasággal új ízlés, stílus, a szecesszió kezd kialakulni a művészetekben. Ekkoriban kísérletezi ki Zsolnay Vilmos Wartha Vincével és Petrik Lajossal a gyár világhírét öregbítő lüszteres mázkülönlegességet (eozinos máz), amely fogalommá vált a szakma és a művészetkedvelő emberek körében. E a máz különleges fémes csillogásával az építészeti kerámián is megjelent.

Az ekkor készült épületek egy gazdag múltra emlékeztetnek, e múlt megismerése gyógyír is lehet korunk identitászavaraira. A magát racionálisnak mutató korunk embere nem véletlenül tekint sóvárogva e színekben tobzódó épületekre, hiszen egy megismételhetetlen időszak építészeti lenyomatait láthatja. Ezt az időszakot kiválóan reprezentálja a Zsolnay-gyár közreműködésével létrehozott páratlan épületek sokasága: védelemre szoruló és fokozott gondoskodást igénylő építészeti örökségünk. Az Osztrák-Magyar Monarchia öröksége ma már az Európai Unió öröksége.

Pécsett a Káptalan utca 2. alatt, a 2006-ban felújított Zsolnay Múzeum újrarendezett kiállításán a korábbinál gazdagabb építészeti kerámiát bemutató anyag látható. A földszinti kiállító helyiségekben áttekinthető a Zsolnay építészeti kerámia fejlődése a historizáló díszítményektől a kor kiemelkedő építészeivel közösen megálmodott nagyszabású egyedi munkákig. Ezek meghatározói a 19. és 20. század fordulója magyar építészetének, a jellegzetes magyaros szecessziós irányzatnak. Zsolnay Vilmos találmánya, a hőálló pirogránit tette lehetővé az épületek homlokzatának színpompás kialakítását.

A cikksorozat következő része január 22-én, pénteken jelenik meg.