Egyidős az országúttal? Á, akkor már rég elkopott volna. A 102 éves Oscar Niemeyer azonban még mindig dolgozik, mi több: a fáradtság jelei sem érezhetőek rajta. Legújabb munkája, az olaszországi Ravello koncert- és eseményterme éppolyan erős és független építészeti gesztus, mintha fél évszázaddal ezelőtt, Brazíliavárosban született volna.
Persze lehet azzal vádolni Niemeyert, hogy eljárt felette az idő, épületei öncélúak és kihasználhatatlanok, ráadásul drágák is. A tapasztalat szerint azonban az ilyen épületekre igény mutatkozik – lásd a Niemeyernél jó pár évtizeddel fiatalabb, de hasonló eszközökkel dolgozó és karriert befutó Santiago Calatrava esetét. Házai rendszeresen beáznak, hídszerkezetei láttán nem egy statikusnak szaladt már a magasba a szemöldöke – és mégis özönlenek a megrendelések a svájci Calatrava-irodába. Ha az építészet szórakoztatás, akkor Calatrava a porondmester; Oscar Niemeyer pedig az agg, de vitális cirkuszigazgató.
És alkalmasságát az igazgatói szerepre épp a legújabb, ravellói épület bizonyítja. Niemeyer különösebb morális vagy szakmai aggályok, elvhű kommunistaként és saját formavilágához ragaszkodó tervezőként nélkül asszisztálta végig az építészet 20. századi történelmének fordulatait. Formabontó, modernista mesterként kezdett, és részt vett a valaha volt egyik legnagyobb utópisztikus vágyálom, Brazíliaváros megvalósításában. A hetvenes évektől tanúja lehetett, ahogyan bebizonyosodik a modernizmus alapelveinek működésképtelensége, ahogyan Brazíliaváros madártávlatból mutatós repülőgép-alaprajza köré bádogviskós szegénynegyedek települnek, és a világ nagyvárosai sorra bontani kezdik a betonépítészet remekeit, használhatatlanságukra és esztétikai avulásukra hivatkozva. Ott volt, amikor a posztmodern a funkcionalitásból csúfot űzve berobbant az építészeti színtérre, és megérte azt is, amikor a kilencvenes években elkezdték újra felfedezni korai munkáinak rejtett szépségeit.
Ott volt – egészen konkrétan dolgozott. Megalkuvást nem ismerve, következetes stílusban építette saját emlékművét. És dolgozik ma is, Dél-Amerikában és Európában. A New York Times építészetkritikusa, Nicolai Oruroussoff szerint ugyan érezhetően alacsonyabb kvalitáson, mint fénykorában, és nemegyszer veszélyt jelentve saját egykori remekműveire. Ki tudja, ezzel talán még maga a mester sem vitatkozna, vitatkoznak viszont bőven azok a városok, amelyek egy-egy kései Niemeyer-remekre pályáznak.
A ravellói Auditorium azonban legjobb munkái között foglalhat majd helyet az életműben. Ebben persze nagy szerepet játszik a helyszín: az amalfi-partvidék mesebelien romantikus, sziklás tája, amelyen a kisebb-nagyobb házak között szoborként ül meg az egyetlen ívvel megrajzolt előadóterem. A szem-forma visszatérő motívum az életműben, így egyfajta összegzésként is felfogható, a természetes táj pedig régi barátja és alkotótársa a mesternek. Az Auditorium kicsit ellenáll a csábításnak: szinte magát kelletve legnagyobb nyílása az oldalsó terasz, azaz a főbejárat felé esik; a tengerre az antropomorf jelleget nyerő építmény két, eltérő méretű ablakkal tekint, akárha kacsintana.
A város, a Fondazione Ravello közhasznú társaság és a régiós kormányzat együttműködésében megvalósított épület hosszútávú fejlesztés, az úgynevezezett Progetto Ravello része. A cél, hogy visszalopják az Amalfi-partra 19. században szerzett és azóta kissé megkopott fényt, és Campania újra nemzetközi turisztikai célponttá váljék. A rendszeresen szervezett, a környéken egykor felüdülést nyerő zeneszerzőről elnevezett Wagner-fesztivál is ezt szolgálja, amelynek központi helyszíne ezentúl a négyszáz fős Auditorium lesz. A nagyvonalú álmokhoz tökéletes választásnak tűnik Niemeyer, aki önmagában is garanciát jelent a sajtóvisszhangra. A január 29-i megnyitóra hírességek egész sorát sikerült a tengerparti városkába csábítani; a meghívottak egyike, a Benetton reklámfejeseként világhírűvé vált Oliviero Toscanini azt is megígérte: fotókiállításon mutatja majd be az épületről és az átadásról készített munkáit.
Hozzászólások