Építészet

Mint a címből is kitűnhet, a március 5-én rendezett Magyar Építészek III. Világtalálkozója kissé túltengett a fontosabbnál fontosabb témákban, ami a szervezőket is érezhetően gondolkodóba ejtette. A rendezvényt végül az előadók mentették meg; kár, hogy nem túl kedvező pozíciója a sztárépítészektől roskadozó Nemzetközi Építészkongresszus „felvezetőjeként” csak félházat eredményezett az Olasz Kultúrintézet Ybl Miklós tervezte, grandiózus nagytermében. (A cikket Észak-Csepel olimpiai fejlesztésének látványterveivel illusztráltuk.)

Mintha senki sem tudná pontosan, kit is vártunk a Magyar Építészek Világtalálkozójára; legalábbis ez derült ki a délelőtti szekció egyértelműen bemelegítésnek ható előadásaiból. Ritoók Pál, a Magyar Építészeti Múzeum munkatársa a hazai építészettörténet válságairól és megoldásairól beszélt, érezhetően inkább a külföldi közönségnek – hiszen a sorokban több neves külföldi szakember ült. De hogy ők mit szóltak, amikor a levezető szereppel megbízott Pálffy István (Brad Pitt magyar alteregójaként az építész-műsorvezető évek óta bevetésre kerül építészeti rendezvényeken) az „1300 éves múltra visszavezethető magyar barantával” példálózott az olimpia kapcsán, vagy dr. Károlyházi Frigyes (ELTE Elméleti Fizikai Tanszék) a Thalész-tétel fontosságát bizonygatta, klasszikus iskolai tábla, kréta és szivacs segítségével, azt szerencsére nem tudtuk meg.

Ráadásul az előzetesen beharangozott előadók közül végül épp az a Schmitt Pál MOB-elnök maradt el, aki világos koncepcióval segíthetett volna alátámasztani, kontextusba helyezni az olimpiai témát… Vagy legalább megértetni, hogy jön ide az utólagosan betuszkoltnak tűnő Duna-stratégia – a kilenc országot átfogó EU-s próbaprogram legfeljebb távolról érinti az esetleges budapesti olimpia ügyét. A mesterségénél fogva hiányos tudású újságíró így a nap közepébe illesztett sajtótájékoztatón próbált felvilágosodni, ahol Kálmán Ernő MÉSZ-elnök azzal nyugtatta: a jelenlegi rendezvény csupán a lehetőségeket felmérő első lépés. Izgalmas gondolatként Kálmán itt felvetette a régiós országok-fővárosok esetleges közös olimpiáját is (bár ezt tudtunkkal a NOB jelenlegi szabályozása nem teszi lehetővé). Sőt, az olimpia továbbra is meghatározó téma marad a MÉSZ-rendezvényeken: a balatonlellei nyári konferencia is ezzel foglalkozik majd.

Miután a sajtótájékoztatón helyükre kerültek a dolgok, a délutáni szekció valódi nagyágyúkat tartogatott, elsőként rögtön Gaétan Siew, az építészek nemzetközi uniója (UIA) volt elnökének személyében. Siew rutinos és szuggesztív prezentációján érződött, hogy nem először adja elő. Személyén keresztül egy, a világ ügyeiben valóban járatos szakmabeli nyújtott bepillantást a válság globális hatásába, végigvéve az egyes kontinenseket és megoldási stratégiákat.

Siew mellett Dr. Nagy Zsigmond volt az a másik előadó, akiért önmagában megérte volna konferenciát szervezni. A testnevelő tanárként diplomázott (a megjelentek közül egyedüliként kétnyelvű prezentációval készülő) szakember a 2012-es londoni olimpia szervezőbizottságát erősíti, és mint elmondta: hosszú évek után most jött haza először. Előadásában a londoni rendezvény legfontosabb jellemzőjét: környezetbarát és fenntartható mivoltát boncolgatta; úgy vélte, ez a jellemző, a hosszú távú városfejlesztési koncepció, valamint a jól kiszemelt terület (Stratford egész Nagy-Britannia leghátrányosabb régiói közé tartozik) segítette Londont a pályázat megnyerésében. A megvalósítás ennélfogva óriási kihívásokkal jár, a hulladék újrafelhasználási arányát például 100%-ra szeretnék emelni.

A hazai szakmai körökben is jól ismert szakember volt a következő előadó, Josep Acebillo. Barcelona egykori főépítésze kulcsszerepet játszott a város olimpiai átalakulásában, Budapesten pedig utoljára a Kormányzati Negyed nemzetközi zsűrijének elnökeként járt – a bedőlt projektről itt is megemlékezett pár mondatban. Összetett és átfogó előadásának élvezhetőségét azonban rontotta, hogy a közönség egyre nyilvánvalóbb nehézségekkel birkózott meg a szakember sajátos, spanglish akcentusával és szakadozott előadásmódjával. Pedig a nemzetközi sporteseményekkel párhuzamosan elvégezett köztérfejlesztések, infrastrukturális lehetőségek és a modern technológia városépítészeti alkalmazásainak példái számos tanulságot hordoztak.

Több izgalmas téma is felmerült Geraint John, az UIA sport- és szabadidőbizottságának tiszteletbeli elnöke előadásában. A Populous (korábban HOK Sport) tanácsadójaként is dolgozó John először kitért egfrissebb munkájukra, a végső formájában még mindig kétes londoni olimpiai stadionra. Ezután nagy éleslátásról tett tanúbizonyságot, speciálisan Budapestre szabott előadásának ugyanis fő fonala az volt: miért érdemes nevezni, akkor is, ha esetleg nem nyerünk. Stockholm, Manchester, Brisbane és Birmingham mind egy-egy elbukott nevezés színtere, ám a felkészülés során szerzett tapasztalatokat, és nem utolsósorban az azzal járó hírverést okosan használták ki, és egyeztették a terveket saját, hosszú távú fejlesztési koncepciójukkal. Végeredményben John szerint azért érdemes nevezni, mert bebizonyíthatjuk Budapest világváros mivoltát, és a felkészülés eredményei önmagukban is kamatoztathatóak.

Az előző előadás alátámasztásaként Peter Schweger építész a hamburgi HafenCity városfejlesztési tervét mutatta be, amellyel irodája egy 1999-as pályázaton első díjat nyert el. A műhely a kiírásnak megfelelően egy lehetséges olimpiával számolt az egykori kikötődokkok területén, erre alapozta a hosszú távú fejlesztési koncepciót. Bár a sportlétesítmények idővel kikerültek a tervből (épül viszont a Herzog & de Meuron tervezte Elbphilharmonie), a terület beépítése jól halad. Schweger egyébként Nagy Zsolt mellett a konferencia másik olyan előadója volt, akit a világtalálkozó gondolatához is kapcsolni lehetett. Az erdélyi Medgyesen született, ma osztrák állampolgárságú építész akcentus nélkül beszél magyarul, bár évtizedek óta Németországban dolgozik, így előadását is németül tartotta. Legismertebb magyar vonatkozású munkája a berlini Collegium Hungaricum.

Ugyancsak terveket mutatott be Pálfy Sándor, a BME Urbanisztikai Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára, mégpedig a tavaly kiírt városépítészeti pályázatra érkezett hallgatói munkák legjobbjait. Előadásának csábító víziója szerint Budapest elnyeri a 2020-as olimpia rendezési jogát, és tíz év alatt jól működő világvárossá alakul. A lelkesítő elképzelés mellett is kiábrándító azonban, ha maga az előadó is tréfásnak tartja, hogy a négyes metró esetleg nem készül el 2020-ra. Akkor már nem érdemes az ötösről beszélni, sem a kerékpáros közlekedési lehetőségek fejlesztéséről, sem az élettel újra megtelt belváros miatt kiürülő plázák újrahasznosításáról…

„…több éve szeretnénk kiírni egy nemzetközi pályázatot, és nem megy. Az olimpia miért menne?” Az esetleg álmodozókat Janesch Péter előadása rántotta vissza a földre. A Kormányzati Negyed pályázatának nyertese egy ahhoz hasonló volumenű és jelentőségű tervről számolt be: egy nyílt, nemzetközi, kétfordulós pályázatról, amelyet a budai és pesti alsó és felső rakpartok rendezésére írnának ki, a Margit híd és a Petőfi híd közti szakaszon. Az ügyön még 2005-ben kezdtek el dolgozni; az UIA támogatását egy hónap alatt megszerezték, a 2010. március 5-i sajtótájékoztatón Kálmán Ernő aznapi (!) értesülése szerint pedig Budapestét is – így van remény arra, hogy az előzetes számítások szerint 14 hónapig tartó pályázat megvalósul.

A délutáni előadóknak hála, a Magyar Építészek III. Világtalálkozójának látogatói elégedetten állhattak fel a székekből. Azt azonban érdemes lenne átgondolni, hogy az energiát és embereket elszipkázó Nemzetközi Építészkongresszus párdarabja maradjon az egyébként szépreményű kezdeményezés, vagy önállósuljon, esetleg az október-novemberi Építészet Hónapja időszakában.