Zöldebb » Környezet és Politika

A globális felmelegedés gyorsulása már a XX. század közepén kimutatható volt. Habár az első lépések ennek értékelésére és mérséklésére csupán az 1972-ben Stockholmban szervezett ENSZ konferencián történtek meg. A konferencia az emberi környezet megóvását tűzte ki célul, ennek megfelelően napirendre került az üvegházhatású gázok kibocsátásának és a légköri aeroszolterhelés csökkentésének kérdése. A résztvevők döntöttek egy környezetvédelemmel foglalkozó ENSZ-program, az UNEP létrehozásáról.

Az ENSZ Környezetvédelmi Programja (United Nations Environment Programme – UNEP) a környezeti tevékenységének koordinálását, a fenntartható fejlődés elősegítését, valamint a fejlődő országok gazdaságpolitikájának környezetbarát változtatását tűzte ki célul. A szervezet központja Nairobiban, Kenyában található.

Feladatai közé tartozik többek között a környezet állapotának figyelése, valamint az erről szóló adatok beszerzése és terjesztése, a nemzetközi környezetvédelmi együttműködés előmozdítása és az esetleges környezeti katasztrófák kezelése. Az UNEP számos szerződést hozott létre, és általános irányvonalakat határozott meg olyan ügyekkel kapcsolatban, mint a potencionálisan káros vegyianyagok nemzetközi kereskedelme, a határon túli légszennyezés, vagy a nemzetközi víziutak szennyezése.(A Wikipedia - szabad lexikon alapján)

A következő jelentős esemény az 1974-ben Budapesten rendezett, GARP (Globális Légkörkutatási Program) konferencia volt, melyen egy klímadinamikai alapprogram létrehozásáról határoztak. Ezt követően, 1979-ben a Meteorológiai Világszövetség (WMO) megrendezte az első Globális Éghajlati Konferenciát, ahol felhívást intézett a résztvevő országok kormányaihoz, hogy „előzzék meg az ember előidézte éghajlatváltozás negatív hatásait, illetve készüljenek fel rájuk”. Egyértelművé vált tehát, hogy egyre sürgetőbb az éghajlati válság elkerülésére törekvő nemzetközi együttműködés.

Hat évvel később, a Villachban (Ausztria) megtartott konferencián valamennyi üvegházhatású gázt bevonták a globális felmelegedés értékelésébe. (Ebben valószínűleg szerepet játszott az a becslés, mely szerint a légkörben lévő üvegházhatású gázok száma 2030-ra megkétszereződik.) Ezzel párhuzamosan folyt az ózonlyukak feltérképezése, növekedésük nyomon követése és problémáira való megoldások kidolgozása, melyekkel többek között a montreali jegyzőkönyv is hivatott volt foglalkozni.

1988-ban a Meteorológiai Világszervezet és az UNEP létre hozta a Klímaváltozási Kormányközi Bizottságot (Intergovernmental Panel on Climate Change, IPCC)

Az IPCC és jelentései

A testület három fő témakörben készít átfogó elemzéseket:

•  Értékeli és rendszerezi a globális felmelegedés kiváltó okairól rendelkezésünkre álló tudományos ismereteket.

•  Elemzi az éghajlatváltozás következményeit a környezetre és a gazdaságra nézve.

•  Áttekinti és értékeli a szükséges és lehetséges válaszstratégiákat.

Az IPCC tudósok százainak munkáját koordinálja, és három munkacsoportot szervezett egy-egy feladattal. A munkacsoportok időnként részletes helyzetértékelő jelentést adnak ki. Az első ilyet 1990-ben, a másodikat 1996-ban, a harmadikat 2001-ben, a negyediket pedig2007-ben hozták nyilvánosságra. A jelentések hitelességét két körülmény is erősíti. Egyrészt nemzetközileg elismert kutatókat kérnek fel ezek megírására, másrészt a világ legfejlettebb kutatóintézeteiből (pl. Max Plank Institut, Németország; Hadley Centre, Egyesült Királyság; NCAR, USA; CSIRO, Ausztrália) érkeznek a kutatási eredmények. A jelentéseket szakértőkkel ellenőriztetik, majd döntéshozó politikusokat kérnek fel ezek értékelésére, és a szükséges lépések meghozatalára.

A szervezet munkájának súlyát mutatja, hogy az IPCC Első Értékelő Jelentése után a WMO és az UNEP között tárgyalások kezdődtek az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményről (United Nations Framework Convention on Climate Change, UNFCCC), amit azután 1992-ben Rio de Janeiroban, az ENSZ Környezeti és Fejlődési Konferenciáján írtak alá. A Keretegyezmény globális intézményi kereteket biztosít az éghajlatváltozás kezelésére, a célok megfogalmazására.

Az IPCC második Értékelő Jelentése hozzájárult az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény Kiotói Jegyzőkönyvének 1997-beli megszületéséhez, melyben az aláíró fejlett országok vállalták, hogy üvegházgáz-kibocsátásaikat átlagosan 5,8 %-kal csökkentik 2012-ig. „Az éghajlatváltozás a legsúlyosabb probléma, amivel napjainkban szembe kell néznünk – még a terrorizmusnál is komolyabb fenyegetés” – nyilatkozta David A. King, a brit kormány tudományos főtanácsadója.

A 2001 szeptemberében kiadott Harmadik Értékelő Jelentésben az IPCC megállapította, hogy a korábbinál erősebb bizonyítékok szólnak amellett, hogy a XX. század második felében tapasztalt felmelegedés oka emberi tevékenységben keresendő. Míg a Második Értékelő Jelentés kicsit enyhített a korábbi prognózison, addig a Harmadik Értékelő Jelentés ismét vészterhesebbnek mutatta a jövőt. Ennek elsősorban az az oka, – amire csak a későbbi kutatások mutattak rá – hogy a Második Értékelő Jelentés túlértékelte a légköri aeroszolok hűtő hatását. A légköri szén-dioxid koncentráció, és ebből következően a sugárzási mérleg változása és a globális felmelegedés is erőteljesebbnek mutatkozik. Ugyanakkor a tengerszint emelkedésének prognózisa – a várható erősebb melegedés ellenére is – kedvezően alakult. Ennek az az oka, hogy az újabb modellek jóslatai szerint a szárazföldi jég és a gleccserek olvadása kevésbé emeli a vízszintet. A Harmadik Értékelő Jelentésben szélesebb lett a becslések bizonytalansági sávja, aminek csökkentése a 2007 májusában kiadott Negyedik Értékelő Jelentésben kiemelten fontos téma volt. A korábbinál nagyobb figyelmet fordítottak arra, hogy a globális felmelegedés és a hatásai és a szükséges intézkedések terén egyforma súllyal kezeljék a Föld minden egyes régióját. Fontosnak tartják a környezeti, illetve gazdasági nehézségekkel többszörösen sújtott térségek és ágazatok felismerését. A Negyedik Jelentés központi problémája az ivóvíz kérdése.

Ezzel párhuzamosan 2000 márciusában az Európai Bizottság megalapította az Európai Klímaváltozási Programot (ECCP) új kiegészítő célkitűzések és szabályok létrehozására. Ilyen például az a kibocsátás-korlátozó tervezet, amelynek értelmében arra kell törekedni, hogy az EU 8 %-os maximumot érjen el 2008 és 2012 között a káros anyagok kibocsátása terén, amely megfelel a Kyoto-i egyezmény követelményeinek.

Az EU állam- és kormányfőinek találkozója, az Európai Tanács 2007. márciusi 8-9-ei ülésén úgy határozott, hogy 2020-ig 20%-kal kell csökkenteni az üvegházgázok kibocsátását az 1990-es szinthez képest. Ezt a célkitűzést kiegészítette azzal, hogy a csökkentés mértékét hajlandó 30%-ra növelni, ha a többi fejlett ország (elsősorban az USA) és a gazdagabb fejlődő országok is arányos csökkentéseket vállalnak.

Az éghajlattudósok egyetértenek abban, hogy a növekvő globális klímaváltozás mérséklése érdekében össze kell fognia az egyes nemzeteknek, államoknak, vállalatoknak és egyéneknek, és radikális intézkedéseket kell foganatosítaniuk a üvegházhatású gázok kibocsátásának mérséklése, és az energiafelhasználás csökkentse érdekében, valamint fel kell készülniük a megváltozó körülményekre is.