A drezdai Kunsthofpassage sajátos építészeti installációk tárháza: a német Heike Böttcher által megálmodott együttes művészien kidekorált házak csoportja. A Neustadt városrészben fekvő épületek különböző témák köré csoportosulnak, így jött létre „a mitikus lények udvara”, „a metamorfózisok udvara” és „az elemek udvara”.
Hadtörténeti múzeumot tervezni abban az országban, amely a 20. század leggyűlöltebb hadseregét állította fel - nem mindenki vállalná örömmel ezt a munkát. Daniel Libeskind azonban már sikerrel teljesített egy ugyancsak teljesíthetetlen feladatot ugyanebben az országban, a berlini Zsidó Múzeummal. Amikor 2001-ben elnyerte a megbízást a drezdai Német Hadtörténeti Múzeum 19. századi épületének átalakítására, az építészeti eszközökkel szinte megoldhatatlan ideológiai kérdéseket kellett áthidalnia.
A helyszín az a német város, amely 1945-ben két éjszaka alatt szinte teljesen megsemmisült a szövetséges bombázásokban – a múzeum épülete egyike a kevés túlélőnek. Hogyan viszonyuljon a tervező a történelem e mementójához? Műtárgyként konzerválja-e az épületet? Libeskind szerint e történeti előzmények után a klasszikus, hagyományos múzeumfelfogás tökéletesen tarthatatlan volt - az érzékeny témák és helyszínek specialistájának is tekinthető amerikai sztárépítész gyökeresen szakított is a kíméletes eszközökkel.
Dúl a vita Drezda egyik legismertebb épülete, az 1969-ben átadott Kulturpalast körül. A város második világháború utáni, modern újjáépítésének egyik szimbóluma évek óta vár a teljes körű felújításra. Ennek örvén azonban belül teljesen átalakítanák a három éve műemléknek számító épületet, amit az eredeti építész, a 82 esztendős Wolfgang Hänsch a szerzői jogok megsértésének tekint.
A történelmi belvárosok határába behúzódó, vagy épp a helyükre emelt paneltelepek; a kiskereskedelmet elsorvasztó bevásárlóközpontok; a túlzottan autócentrikus fejlesztések; a zöldterületek beépítése, az élhetetlen alvóvárosok kialakítása... A 20. század jócskán kínál példát az elhibázott városfejlesztési kísérletekre, nagyszerűnek ígérkező, de csődöt mondott ötletekre. És mintha mégsem tudnánk tanulni más hibájából...
Tours Alliaud, Nanterre, Párizs. Kép: wikipédia
A 20. század első évtizedeiben az építészet alapelvei, célja és eszköztára forradalmi változáson esett át. Az új lázában égő modernisták úgy gondolták: érdemes valamit kezdeni a történelmi városok szűk, sikátoros, egészségtelen beépítésével is. A legismertebb példa erre a jobbító szándékra a svájci származású Le Corbusier 1922-ben bemutatott híres "kortárs városa", amely Párizs sűrűn lakott történelmi negyedeinek nagy részét hatalmas, szellősen elhelyezett toronyházakkal helyettesítette volna. Az ötletet sem Corbu, sem a szakma nagyobb része sem gondolta soha komolyan, a benne alkalmazott részletmegoldások: a közlekedési útvonalak szintbeli elkülönítése, a zöldfelületbe ültetett, közösségi helyiségeket tartalmazó lakótornyok azonban nagy hatással voltak a következő évtizedek városépítészetére.
Példa nélküli módon visszavonta Drezda világörökségi címét az ENSZ örökségvédelmi szervezete, az UNESCO múlt heti sevilla-i ülésén. Korábban többször figyelmeztették a várost, hogy az építeni tervezett négysávos Waldsclösschen-híd miatt veszélybe kerül a város egyedi sziluettje, ez pedig komoly szankciókhoz vezethet. Ez a második alkalom, hogy az UNESCO visszavon egy világörökségi címet, de az első a kultúrtáj kategóriájában.
