A Zsolnay Patrizia Guccival való együttműködésének hírére a hg.hu-n és szakmai körökben is parázs viták alakultak ki. A vita nem is igazán a tervezés milyenségére, a készlet küllemére vonatkozott, hanem inkább magára a stratégiai döntésre. Design managerként (bármilyen hihetetlen, ilyen szakma van) amikor megláttam a hírekben, ez kezdett el foglalkoztatni igazán, mert gyakorlatilag állatorvosi lónak tekinthető a magyar cégek nagy részének designhoz és innovációhoz való hozzáállásában. (Le kell szögeznem, hogy nem irigység vagy személyes sértettség vezetett a kritikámhoz, soha nem álltam semmilyen kapcsolatban a Zsolnayval, egyszerű szakmai kíváncsiságról van szó).
Adott két történelmi múltú, családi vállalkozásként induló, világhíres cég és ezek együttműködése, ami tényleg jó ötletnek tűnik, de itt sokkal árnyaltabb a kép. Jól tudjuk, hogy a magyar ipar tulajdonképpen halott. Bár mindenünk megvolt ahhoz, hogy tényleg sikeresek legyünk világszerte a szilikáttervezésben, ez a rendszerváltás után nem így alakult. A gyárak néhány kivétellel gyakorlatilag már csak romok, a nagy manufaktúrák nem tudtak váltani, frissíteni, ezért az eladások meglehetősen lecsökkentek, akik megmaradtak, nagyon kicsi szegmensnek gyártanak, általában luxus kategóriában, külföldieknek. Luxustárgyakról még designer szemmel is nagyon nehéz kritikát, értékítéletet megfogalmazni, pláne a jövőbeli eladásokkal kapcsolatban. Ezért az esztétikával különösebben én sem szeretnék foglalkozni; a Zsolnay by Patricia Gucci kollekció olyan, amilyen, valakinek tetszik, valakinek nem. Nekem nem, mert semmiféle új, izgalmas, de még különösebb kifinomultság sincs benne, a színek se nem klasszikusak, se nem divatosak – de ez a vita szempontjából szinte teljesen lényegtelen.
