A középkori Magyarország egyik legnagyszerűbb építészeti emlékének kellett majdnem maradéktalanul elpusztulnia ahhoz, hogy helyet adjon a 150 éves török megszállásból éledező Buda fővárosi törekvéseit kifejező épületnek. A várhegyen álló királyi palota építéstörténete nemcsak az országgal, de a várossal is sorsközösségben volt mindenkor. Együtt épült a török hódoltság után talpra álló nemzettel, szó szerint együtt égett a 1848-49-es forradalom lázával, és a kiegyezés után együtt vált az elképesztő ütemben fejlődő országgal a dualista állambeli párjának vetélytársává, hogy aztán a király nélküli királyság éveiben koronás fő nélkül maradjon. A budai vár történetével foglalkozó cikksorozatunk második és harmadik részében azt a kétszáz ötven éves építési periódust tárgyaljuk végig, amelynek eredményeként kialakult a ma is látható palota közvetlen elődje.
A budai királyi palota József nádor korában. Rudolf von Alt festménye (1844-48)
1686. szeptember 2. után három napig égett a keresztény seregek által a töröktől visszafoglalt Buda vára. Az akkor még valós török veszély miatt a bécsi udvar eleinte katonai központként képzelte el az újraépülő Budát. A középkori erősséget azonban már nemigen lehetett korszerűsíteni. A XVII. század végére nagy fejlődésen átment tüzérség miatt, hegytetőre erődöt építeni őrültség lett volna, így a terv hamar elbukott.
