hauszmann alajos

A középkori Magyarország egyik legnagyszerűbb építészeti emlékének kellett majdnem maradéktalanul elpusztulnia ahhoz, hogy helyet adjon a 150 éves török megszállásból éledező Buda fővárosi törekvéseit kifejező épületnek. A várhegyen álló királyi palota építéstörténete nemcsak az országgal, de a várossal is sorsközösségben volt mindenkor. Együtt épült a török hódoltság után talpra álló nemzettel, szó szerint együtt égett a 1848-49-es forradalom lázával, és a kiegyezés után együtt vált az elképesztő ütemben fejlődő országgal a dualista állambeli párjának vetélytársává, hogy aztán a király nélküli királyság éveiben koronás fő nélkül maradjon. A budai vár történetével foglalkozó cikksorozatunk második és harmadik részében azt a kétszáz ötven éves építési periódust néztük végig, amelynek eredményeként kialakult a ma is látható palota közvetlen elődje. A Budavári Palota történetét bemutató cikksorozatunk negyedik részében a második világháború pusztításának történetét és közvetlen következményeit tárgyaljuk.

A budai királyi palota története során átélt pár ostromot. Bár hadászati jelentősége a XVII. századi visszafoglalást követően elveszett, a várhegy birtoklásának szimbolikus jelentősége azonban mindig megmaradt. A második világháború során, a visszaszoruló német hadsereg a Horthy-kor kormányzati központjából katonai központtá változott történelmi városrészbe szorult vissza, amely így törvényszerűen vált az ostrom áldozatává. A háború után pedig a súlyosan sérült épület a formálódó új politikai rendszernek az elődeivel szemben érzett ellenszenvét is el kellett viselni.

A középkori Magyarország egyik legnagyszerűbb építészeti emlékének kellett majdnem maradéktalanul elpusztulnia ahhoz, hogy helyet adjon a 150 éves török megszállásból éledező Buda fővárosi törekvéseit kifejező épületnek. A várhegyen álló királyi palota építéstörténete nemcsak az országgal, de a várossal is sorsközösségben volt mindenkor. Együtt épült a török hódoltság után talpra álló nemzettel, szó szerint együtt égett a 1848-49-es forradalom lázával, és a kiegyezés után együtt vált az elképesztő ütemben fejlődő országgal a dualista állambeli párjának vetélytársává, hogy aztán a király nélküli királyság éveiben koronás fő nélkül maradjon. A budai vár történetével foglalkozó cikksorozatunk második és mostani, harmadik részében azt a kétszáz ötven éves építési periódust tárgyaljuk végig, amelynek eredményeként kialakult a ma is látható palota közvetlen elődje.

Ybl Miklós halála előtt, egy alkalommal úgy nyilatkozott, hogy amennyiben meghalna, az építkezés befejezését Hauszmann Alajosra bízná. A császári udvar Bécsben, ezt annyira komolyan vette, hogy hiába pedálozott a kor számos ismert építésze a megbízást végül a lobbizást, naplója tanúsága szerint mellőző építész kapta. A 44 éves építész ekkortájt az Erzsébet körúti New York-palota építésével volt elfoglalva, melyben a műhelyében dolgozó Korb Flóris és Giergl Kálmán is részt vett. Hauszmann elődje terveit átdolgozta. Tömegében megtartotta az udvart bezáró Főhercegi-szárny (a ma az OSZK-nak helyet adó F-épület) ötletét, alaprajzát, belső díszítését és homlokzatát azonban némileg átdolgozta. Teljesen elvetette viszont a Duna felé különálló épületekben gondolkodó Ybl-tervet, és a halott mester egyik korábbi koncepcióját, a közepén kupolával hangsúlyozott északi irányú bővítését választotta, amely a gyakorlatban a dunai homlokzat megkettőzését jelentette.

A középkori Magyarország egyik legnagyszerűbb építészeti emlékének kellett majdnem maradéktalanul elpusztulnia ahhoz, hogy helyet adjon a 150 éves török megszállásból éledező Buda fővárosi törekvéseit kifejező épületnek. A várhegyen álló királyi palota építéstörténete nemcsak az országgal, de a várossal is sorsközösségben volt mindenkor. Együtt épült a török hódoltság után talpra álló nemzettel, szó szerint együtt égett a 1848-49-es forradalom lázával, és a kiegyezés után együtt vált az elképesztő ütemben fejlődő országgal a dualista állambeli párjának vetélytársává, hogy aztán a király nélküli királyság éveiben koronás fő nélkül maradjon. A budai vár történetével foglalkozó cikksorozatunk második és harmadik részében azt a kétszáz ötven éves építési periódust tárgyaljuk végig, amelynek eredményeként kialakult a ma is látható palota közvetlen elődje.

A budai királyi palota József nádor korában. Rudolf von Alt festménye (1844-48)

1686. szeptember 2. után három napig égett a keresztény seregek által a töröktől visszafoglalt Buda vára. Az akkor még valós török veszély miatt a bécsi udvar eleinte katonai központként képzelte el az újraépülő Budát. A középkori erősséget azonban már nemigen lehetett korszerűsíteni. A XVII. század végére nagy fejlődésen átment tüzérség miatt, hegytetőre erődöt építeni őrültség lett volna, így a terv hamar elbukott.

Az elmúlt években újra a közfigyelem fókuszába került a mind lepusztultabb állapotba jutó budavári palota – nemcsak a szakmában, de a városról gondolkodó polgárok között is. A palota építéstörténetéről, illetve az átépítésekről azonban számos közkeletű félreértés kering. Új cikksorozatunkban Kelecsényi Kristóf mutatja be az épületegyüttes történetét a kezdetektől napjainkig. Az első rész a középkori palotával foglalkozik a ma ismert maradványokon keresztül.

Buda 1686-os ostroma, Frans Geffels olajfestménye

Ha állna, képét a prágai Hradzsinnal és a mintájára épített krakkói Wawellel egy lapon mutatnák be az építészettörténeti tankönyvek Európa szerte. Gazdagsága és szépsége már a kortársakat is ámulatba ejtette, azonban sorsa a legtöbb hazai, középkori emlékünkhöz hasonlóan a török hódítás, majd 150 évvel később a visszahódítás során megpecsételődött. Maradványait széthordták és lebontották, helyét beépítették. Egy újabb ostrom kellett hozzá, hogy a magyar királyok ismételten romhalmazzá vált barokk és neobarokk palotája alól, amit lehetett előbányásszanak és bemutassanak a régészek, művészettörténészek és építészek. A budai vár történetével foglalkozó cikksorozatunk első részében megpróbáljuk olvasóink számára összerakni a sok helyen csak „bokáig érő falak” képében megmutatkozó középkori budai királyi palota ma ismert maradványainak összefüggéseit.

A 19. század végi dinamikus városfejlődés egyik csúcspontja a Pestet és Budát összekötő, Erzsébet királynéról elnevezett szépséges lánchíd megszületése volt, a fővárosban negyedikként. Felépülése azonban a budai hídfőjétől északnyugatra fekvő, a Várhegy déli lejtői és a Gellérthegy között megkapaszkodó Tabán sorsát is befolyásolta. Később bontások és háborús pusztítás pecsételték meg végképp e regényes városrész történetét. A rombolás csúcspontja a mindössze 42 évig létezett büszke híd esztelen felrobbantása volt.

A Tabán és a Várkert rakpart 1895 körül

A régi időktől lakott és egyenletes beépítésű budai Duna-part sorsa felett nem őrködött szigorú városrendezési szándék. A pesti Duna-korzóról áttekintve a mai látvány, amely a 19. század végének arculatát nagyrészt megőrizte, meggyőz bennünket a túlparton építkezők akaratáról és jó ízléséről. Az egységesen formált, beépített partoldal felett azonban a Tabánnak ma már csak hűlt helye látszik. A földszintes, ritkábban emeletes házakat felváltó palotasor a Dunán méltóságosan átívelő egykori híd elkészülésével párhuzamosan nyerte el ma is látható formáját. Ám József nádor és kortársai álma, hogy e partszakasz a vele átellenben futóhoz hasonlóan zöldellő korzóvá váljon, sohasem vált valóra. Napjainkban a szépreményű parton a dús növényzet helyén, az aszfalttengeren villamos dübörög.

Bár kormányzati szándéknak nem látni nyomát, az mind nyilvánvalóbb, hogy a budai volt királyi palota felújítását nem sokáig lehet halogatni. A mai formáját nagyjából hétszáz év alatt elnyert épületegyüttes a török hódítás előtt, majd rövid közjátékokkal a 18. századtól a második világháborúig javarészt az ország irányításának (a Habsburg-időszakban egyértelműen szimbolikus) központjaként szolgált, azóta pedig nemzeti kultúránk és történelmünk néhány fontos intézményének adott helyet. (Ma még megnevezése is nehézkes; az egyszerűség kedvéért a Palota szót használom majd.) Funkcióváltásáról e kevés helyen talán nem érdemes vitát indítani. Annak hogyanjáról a gondolatébresztés szintjén tán igen – várhatóan ugyanis ez a kérdés kapja majd a legkevesebb figyelmet a jövőben.

Buda városa Hartmann Schedel Nürnbergi világkrónikájában. Kép: btm.hu

A Palota jelenlegi képét a második világháború után megkezdődött régészeti feltárások, helyreállítások és átépítések eredményeként a nyolcvanas évekre nyerte el. Mint az közismert, a háború előtt nagyjából fél évszázadig fennálló állapot az Ybl és Hauszmann munkája nyomán megszületett, részben a barokk maradványait is őrző homlokzatokkal, valamint a századfordulós magyar iparművészet remekeit tartalmazó belsőkkel szinte teljesen megsemmisült. Ma az egykori enteriőrök csekély maradványai, töredékei lelhetők fel itt-ott – nem is feltétlenül az eredeti helyszínen. A Palota állapotát viszont gazdagította a háború után feltárt, dokumentált és látogathatóvá tett számos középkori maradvány, valamint a rekonstruált középkori erődítés, amelynek bemutatásához felszámolták a hauszmanni palotakertet. Eltűnt számos csatlakozó épület, tereket és udvarokat szüntettek meg, teljes homlokzatok épültek újjá, a szecessziósnak érzett és hiányzó belső tere miatt kárhoztatott régi helyébe új kupola került. Az enteriőrök a hetvenes-nyolcvanas évek esztétikai nívóját tükrözik.

Hogyan különböztethetjük meg az életben az építészeket egyéb szakmák képviselőitől? Sok teória született erről: a gondolkodás mellett árulkodó lehet a ruha színe vagy a szemüveg formája is... Ennél azonban izgalmasabb lehet: hogyan különböztethetjük meg a halott építészeket? Nézzük meg néhány karakteresebb és kevésbé karakteresebb példán keresztül, hogyan köszönhet vissza egy-egy építészeti életút az építészek sírjain keresztül.

Adolf Loos és legismertebb munkája, a bécsi Goldman und Salatsch ház

Adolf Loos (1870-1933)

Kemény vonalas bécsi modernista. Végeredményben megalapozója annak, amit az Európában néhány évvel később jelentkező modern építészet szabad alaprajznak nevez. Loos mind épületeinek megformálásában, mind pedig építészeti írásaiban élesen támadta a kor akadémikus építészet szemléletét, felháborodásában 1912-ben építészeti magániskolát alapított, ami röviddel utána meg is szűnt.