A sajtóban egymást érték a botrányok a Magyar Autóklub néhány héttel ezelőtt nagy csinnadrattával átadott új épülete körül. A publicitást kapott bírálók kétségbe vonják a szervezet vezetésének döntéseit és luxusberuházásnak bélyegzik a Szolgáltató Központként emlegetett, a vezetőség irodáinak helyet adó házat. Az építész, akinek a konkrét számok említését nem engedélyezték, azzal tromfol: a ház nem került többe, mint egy teljesen átlagos, ugyanekkora irodatömb. Viszont annál jóval többre hivatott – tehetnénk hozzá.

Botránytól függetlenül ugyanis meglehetősen ritka alkalom, hogy egy kormányoktól és államtól független magyar szervezet nem csak pályázaton választja ki új otthonának tervezőit, de a nyertesnek megnevezett, színvonalas tervet jó minőségben megvalósítja, és azt aztán neves építészeti portálok sora találja közlésre méltónak. A miértre hosszan sorolhatnánk a válaszokat, felfejtve egyszersmind azt is, hogyan alakult a magyar építészet elmúlt két évtizede úgy, ahogy. A helyzet – irodaházilag – kettős. Kisebb részük próbál valami újat, sajátosan, egyénit mutatni. A rozsdás homlokzatú. A neccharisnyás. Az ikertornyok. Jelentős többségük azonban e szándék hiányában szürkül bele a hétköznapokba és a maximált alapterület kényszerítő erejébe, nem kíván és nem tud többnek mutatkozni, mint ami: semleges keret a benti semleges terekhez. Ez persze nem feltétlenül elítélendő, mindenesetre ebből az alapállásból nehéz kifarolni; az épületek stílusát tekintve fejlesztői, tömegformálásukat, magasságukat nézve önkormányzati bátorság – és persze bérlői igény kellene hozzá, de ritkán akad akárcsak az egyikből is.