kozma lajos

65 évig működött, évtizede áll bezárva az Átrium mozi Budán. Kozma Lajos fantasztikus épülete a két világháború közötti magyar építészet egyik remek – ráadásul szinte teljes épségben megmaradt. A főváros tavaly decemberben eladásra hirdette meg, így újra felcsillant a remény: kinyithat az Átrium.

Hosszas várakozás után 1928-ban született meg az a rendelet, amely lehetővé tette és szabályozta az új filmszínházak tervezését és megépítését Budapesten. Három mozi létrejötte köthető ehhez az időszakhoz: a Duna (ma: Odeon-Lloyd), az egykori Simplon a Bartók Béla úton (megszűnt), és az Átrium a Margit körúton.

Jövőre ünnepli századik születésnapját Budapest talán legszebb iskolaépülete. A Bárczy-féle iskolaépítési program keretében 1912-ben készült el az új felsőkereskedelmi iskola a VII. kerületi Vas utcában, amely 1925-ben vette fel gróf Széchenyi István nevét. Az első pillantásra talán zord hatású iskolaépület finoman megformált, izgalmas részletek százait rejti, és a tervező, Lajta Béla Szervita téren álló Rózsavölgyi-házával együtt építésük idején a legkorszerűbb építészeti világot képviselte Európában.

Homlokzati motívumok a Vas utcai iskolán. Kép: Merényi György

Lajta (Leitersdorfer) Béla (1873-1920) már túl volt első középületeinek tervezésén, amikor egyik főművét, a Vas utcai felsőkereskedelmi iskola korai modernista palotáját megálmodhatta. A korának legtehetségesebb építészei közé tartozó Lajta pályája kezdetén a szeretett és tisztelt mester, Lechner Ödön újító törekvéseit folytatta, kijelölve a továbblépés lehetőségét is. A Mexikói úti Fővárosi Vakok Intézete (1905-08) és az Amerikai úti Chevra Kadisa szeretetotthon (1909-11, ma idegsebészeti klinika) a szertelenül hullámzó formákból szívesen építkező szecesszió későbbi letisztultabb, egyszerűbb világát mutatta fel. A Vas utcai iskola azonban még további lépés: Lajta itt már a korai modernista építészet előremutató építészeti elveit önthette frappáns, újszerű formába.

Míg az ötvenes-hatvanas években az írmagját is irtották, a szecesszió mára a legkedveltebb stílusok egyikévé vált. És ha hozzávesszük, hogy ez a formálódó magyar plakátművészet egyik fénykora is, jogos a kérdés: ki ne szeretne egy eredeti Faragó Géza-falragaszt a nappaliba? Még mielőtt lelkesen rohannánk az antikváriumba, érdemes megismerni a kor legnevesebb alkotóit, és persze, felmérni a vadászat esélyeit.

Ferenczy Károly: Plakát a Nemzeti Szalonban rendezett kiállításához, 1903. Kép © BTM Kiscelli Múzeum, Plakátgyűjtemény

Mint plakáttörténeti sorozatunk első részében kifejtettük, a magyar közönség nagyobb számú falragasszal először a 19. század végén találkozott. A kezdetben leginkább a korabeli falképfestészetre emlékeztető, historizáló-akadémikus stílusú plakátok idővel egyre stilizáltabbá váltak: a finom vonalak, pasztellszínek helyét erőteljes kontúrok és élénk foltok vették át. A változás egy időben az új stílus, a szecesszió elterjedésével, a plakátoknál azonban szorosan összefügg a reklámgrafika kialakulásával, illetve a litografikus eljárások népszerűvé válásával is.

Hogyan különböztethetjük meg az életben az építészeket egyéb szakmák képviselőitől? Sok teória született erről: a gondolkodás mellett árulkodó lehet a ruha színe vagy a szemüveg formája is... Ennél azonban izgalmasabb lehet: hogyan különböztethetjük meg a halott építészeket? Nézzük meg néhány karakteresebb és kevésbé karakteresebb példán keresztül, hogyan köszönhet vissza egy-egy építészeti életút az építészek sírjain keresztül.

Adolf Loos és legismertebb munkája, a bécsi Goldman und Salatsch ház

Adolf Loos (1870-1933)

Kemény vonalas bécsi modernista. Végeredményben megalapozója annak, amit az Európában néhány évvel később jelentkező modern építészet szabad alaprajznak nevez. Loos mind épületeinek megformálásában, mind pedig építészeti írásaiban élesen támadta a kor akadémikus építészet szemléletét, felháborodásában 1912-ben építészeti magániskolát alapított, ami röviddel utána meg is szűnt. 

A Design Hét alkalmából több épületbejárást is szerveztek Somlai Tibor belsőépítész vezetésével, ezek egyike a Kígyó utcába invitált minket. Nem is akárhová: egy 1932 óta szinte változatlanul működő fogászati és szájsebészeti rendelőbe, ahol Kozma Lajos lakberendezői munkásságának meglepően épen maradt gyöngyszemét nézhettük meg.

Kozma Lajos (1884-1948) a Műegyetemen végzett, majd Párizsban Henri Matisse mellett festészetet is tanult. Pályája kezdetén a Kós Károlyhoz köthető népi szecesszió irányzatához csatlakozott. 1910-13 között Lajta Béla irodájában dolgozott, 1912-ben ő tervezte a Rózsavölgyi-ház (ma már nem látható) berendezését, ezzel indult el lakberendezői munkássága.

1921-ben az akkori „multiplex”, a Corvin építésekor még működött az az értékvédő szemlélet, amely megmenthette a kisebb mozikat. Az építési engedély kiadásának szigorú feltételeként az újonnan épülő ”mamut-mozi” a környék hátrányosan érintett kis filmszínházainak kárpótlásként a bruttó bevétel 10%-át fizette ki, és magasabb jegyárakkal is működött. Hasonló rendelkezéssel akár a Fővárosi Önkormányzat is megmenthetné egy korszak építészeti lenyomataként is számon tartott kulturális örökségét. 

Ahogyan más városokban ezt megteszik. Felejthetetlen londoni élményeim közé tartozik a Leicester téri Odeon filmszínházban tett látogatásom, amikor üzemidőn kívül is boldogan nyitogatta ki számomra a példásan megóvott mozi helyiségeit az ott dolgozó indiai lány. Budapesten azonban az elmúlt két évtizedben nyílt soktermes mozik paradox módon az évtizedek óta üzemelő kisebbek halálát jelentik. Néhány ilyen, halódó intézményre emlékezünk.

Az első világháború jelentős változások álltak be a magyar bútoriparban. A háború előtt megindult fejlődés derékba tört. Nem voltak nagyüzemeink, és Trianon után, a nehéz gazdasági helyzetben nem is alakulhattak ki, így a bútorkészítés kisüzemi keretek között folyt. Ezen a talajon hihetetlen sokszínűség virágzott ki. A népművészet újjáélesztésére irányuló törekvések éppúgy fejlődésnek indultak, mint a modern művészet törekvései. A kor nagy nevei között megtaláljuk Kozma Lajost, Mináry Pált, Szablya-Frischauf Ferencet és még sokan másokat. A kor bútortervezői nemzetközi szinten is elismertek voltak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a genfi Népszövetségi palotában is van egy magyar terem, amelyet egy 1926-ban meghirdetett pályázat után Szablya-Frischauf tervei szerint rendeztek be. Ez a berendezés még ma is fellelhető.

Kiss Éva művészettörténész most megjelent, Lakás és bútor 1920-1948 között című könyvében (Cser Kiadó, Budapest) ennek a korszaknak a magyar bútorművészetét dolgozza fel. A szerzővel erről a még kevéssé ismert és sok kutatást igénylő korszakról beszélgettünk.

Szomorú sorsa van azoknak a kiváló, magas kvalitású, egyedi részletképzésű és a divatosnak tartott formatörekvésektől mentes házaknak, melyeket a hazai modern mozgalom lelkes, nyitott, nagy tudású, tevékeny építészei alkottak. Végigjárva Buda két világháború között épült, egykor számos hazai és külföldi magazint megjárt villáit, keserűen kell tapasztalnunk, hogy nem illeti meg őket elégséges védelem.

A két világháború közötti időszakban a hazai építészvilág egy rétege semmiben sem maradt le a nyugati eseményekről. A magyar építészek nem csupán olvasták a modern mozgalmakat megalapozó osztrák Adolf Loos gondolatait (Díszítés és bűnözés - 1896), a maga köré iskolát gyűjtő svájci Le Corbusier 5 pontját (1926), a racionális alternatívákat kínáló holland Theo von Doesburg írásait, de lelkesen részt vettek a Walter Gropius által alapított művészeti iskola, a Bauhaus képzésében, mely nem csupán „tervező” iskola volt, hanem világszemléleti program is. Forbát Alfréd és Molnár Farkas már az iskola első kiállításain ott voltak, Breuer Marcell 1926-tól Dessauban az asztalosműhely vezetője. Az építészek nemzetközi szervezete, a CIAM 1928-as megalakulása után Molnár Farkas Breuerrel és Fischer Józseffel megalakítja a CIRPAC magyar szekcióját és elkezdik terjeszteni az „új építészet” elveit.