Míg a világ városainak jelentős része tárt karokkal fogadna egy olyan világhírű intézményt, mint a Guggenheim-múzeum, a finn főváros vezetése május 2-i ülésén elutasította a projekt tervét. Mindezt annak ellenére, hogy az ebből a szempontból igen válogatós Guggenheim-alapítvány 2011 januárjában Helsinki polgármestere, Jussi Pajunen kérésére kezdte vizsgálni egy ottani fiókintézmény megvalósításának lehetőségét.
Nem mondhatni, hogy Európában mindennapos egy új operaház építése, pláne, ha olyan híres városról van szó, mint Firenze. Ennek ellenére a reneszánsz fővárosának új operaházában különösebb csinnadratta és sajtóvisszhang megtartották a nyitókoncertet, Zubin Mehta vezetésével, 2011 decemberében. Különösen feltűnő ez, ha arra gondolunk, a Snøhetta oslói operaházát vagy épp Zaha Hadid guangzhoui épületét milyen felfokozott várakozás és pozitív fogadtatás övezte. Persze, erre az Olaszországról alkotott sztereotípiáknak megfelelő válasz is van: az épület ugyanis a nyitókoncert után nagyjából egy évre újra bezárt, a munkák befejezéséhez még 109 millió euróra lenne szükség.
Természetesen nem arról van szó, hogy az opera őshazájának egyik legfontosabb városában eddig ne lett volna ilyen előadóhely. A ma Városi Színház, azaz Teatro Comunale néven ismert épületet a 19. század közepén emelték, nem sokkal azelőtt, hogy Firenze néhány boldog évre az Olasz Királyság fővárosa lett. Az idők folyamán számtalan alkalommal átépített színházat 1929-ben megvásárolta a város, de története továbbra is bővelkedik fordulatokban: 1933-ban átépítik, a háború alatti bombázásokban súlyosan károsodik, majd a helyreállítást követően az 1966-os árvízben ismét megsérül. A 2000-es évektől a város többször is eladásra hirdette az épületet, hogy árából finanszírozni tudják az új kulturális és előadóművészeti központ beruházását. Ezt szánták az itáliai egységállam létrejöttének 150. évfordulóját övező programsorozat egyik gyöngyszemének. Bár az eladás a mai napig sikertelennek bizonyult, így a színház továbbra is működik, közben állami pénzből elkészült a központ első üteme, az új auditórium – legalább annyira, hogy az ünnepi év utolsó napjaiban helyet adhatott egy koncertnek.
Bár a Zaha Hadid vilniusi látványterveinek bemutatása óta eltelt hosszú idő egyértelműen azt mutatta: a Guggenheim félretette globális múzeumláncának bővítési terveit, pár napja kiderült, mégsincs így. Egyéves munkát követően elkészült ugyanis az a tanulmány, amely alapján Helsinki egyértelműen kiváló helyszín az új létesítménynek. A finn főváros vezetése heteken belül dönt arról, hogy támogatja-e a kezdeményezést.
A Trafó profiljának megőrzése közérdek – így gondolja az a civil csapat, amely most konferenciát szervez a 13 éve működő budapesti kultúrműhelyről a Ludwig Múzeumban. Az apropó az, hogy a Fővárosi Önkormányzat nemrég pályázatot írt ki a Trafó ügyvezető igazgatói posztjára.
A munkák újraszervezését sürgeti a kivitelező Hochtief ahhoz, hogy folytatódhassanak a munkák a hamburgi Elbphilharmonie építkezésén. A svájci Herzog & de Meuron tervezte, a 21. századi Hamburg szimbólumának ígérkező épületen nemrég leálltak a munkák, mert a kivitelező eltéréseket talált az engedélyezési és a kivitelezési tervek között. Az sem biztos, hogy a problémák orvosolhatóak, az viszont igen, hogy 2014-ben nem lesz átadás.
A Missouri állambeli nagyváros minden bizonnyal a makói Makovecz-hagymaházat irigyelte el, bár erről biztos forrásunk nincs. Mindenesetre a Hajógyári-szigeti óriásprojekttel is kapcsolatba került Moshe Safdie épülete, a Kauffman Center for Performing Arts hátulról két félig hámozott, hatalmas hagymára emlékeztet – nemcsak minket, a helyieket is.
A milánói metróból 140 méter hosszú, spirális emelkedő vezet egészen az égig, de legalábbis a város főterén álló Duomo tornyainak a magasságába. Milánó új, szenzációs múzeumépületébe könnyű bejutni, a város bármelyik pontjáról is érkezzen is ide a látogató, a Piazza del Duomo, illetve a via Marconi felől nyíló földszinti bejárat mellett ugyanis a tér alatti metróállomás is közvetlen kapcsolatban van a 2010. december 6-án megnyitott múzeummal (milyen érdekes is lehetne elgondolkodni ezen a praktikus és kézenfekvő megoldáson a Szépművészeti Múzeum budapesti barátainak!), s mivel a múzeum ablakaiból kiváló kilátás nyílik a Dómra, az előtte lévő térre és az azt körülvevő épületekre, alighanem azok közül is sokan felkeresik majd a Museo del Novecentót, akik nem kifejezetten a 20. század olasz és nemzetközi művészetét, de általában a szépet keresik.
A múzeum látogatója az épületben járva időről időre rálát a milánói dómra és az előtte elterülő térre. Fotó: Roberto Gennari Feslikenian
Nyilván ennek is szerepe lehetett abban, hogy a múzeum működésének első hónapjában kétszázezren jártak az épületben (s talán annak is, hogy megnyitás után három hónapon keresztül ingyenesen lehetett belépni), az új intézmény népszerűsége valószínűleg elsősorban mégis abban keresendő, hogy a futurizmustól és a metafizikus festészettől kezdve a két világháború közötti évtizedek olasz művészetének arculatát meghatározó Novecento művészeinek alkotásain át Lucio Fontana átlyuggatott vásznaiig, Burri festészeten túli anyagaiig, Piero Manzoni Merda d’artista feliratot viselő konzervdobozáig a 20. századi olasz művészetnek számos remeke található a falak között (a futuristák műveinek a világon az egyik, ha nem „a” leggazdagabb kollekciója található a múzeumban), nem mellesleg az egyetemes művészet számos nagysága alkotásainak társaságában. A Civiche Raccolte d’Arte Milanesi, azaz a városi művészeti gyűjtemények nagyjából négyezer darabos anyagának mintegy tizede, 110 művész négyszáz alkotása látható az állandó kiállításon. Közöttük van Marino Marini műveinek egy nagyobb, hetvenhét darabos kollekciója is, amelyet a Galleria d’Arte Moderna di Villa Reale épületéből szállítottak át, s amelynek egy része a szobrászművész, író, műgyűjtő kortársait ábrázolja, afféle 20. századi panteonként.
A Tűzraktér - alkotóház, független kulturális gyülekezőtér, összművészeti centrum - már több mint öt éve a budapesti kulturális élet egyik fontos központja. Miután a VI. kerületi közgyűlés gazdasági okokra hivatkozva április végén határozatban szólította fel a Tűzrakteret üzemeltető alapítványt arra, hogy ürítsék ki és hagyják el a több száz művész próbatermeinek, műtermeinek és rendezvényeknek 2008 óta otthont adó Hegedű utcai épületet, a szervezők felismerték: a központ a jelenlegi helyszínen sajnos nem működhet tovább. Abban is biztosak volt: nem hagyhatják, hogy mindez a kulturális színtér megszűnését jelentse, ezért úgy döntöttek, új vizekre eveznek. Szó szerint: szeptemberben a budai Király fürdőben megnyitják a Vízrakteret.
2010 tavaszán indult meg az egykori Petőfi Művelődési Ház felújítása és bővítése Hódmezővásárhelyen. Az 1948-50 között készült épület, idősebb Janáky István és Jánossy György műve a második világháborút követően néhány évig virágzó modern magyar építészet egyik remeke. Az érzékeny felújításról az eredeti tervező két fia gondoskodik. Bár a munkálatok tudomásunk szerint lassan befejeződnek, igényes grafikai kivitelük miatt a terveket is fontosnak tartjuk bemutatni.
Negyedszázados hiátust követően nemrég két nyílt, nemzetközi pályázatot is hirdettek Szerbiában. Az elsőt az Új-Belgrádban tervezett tudományos központra, a másodikat pedig a Beton Hala néven ismert kulturális-szabadidős központ átépítésére, hogy a belváros méltó kapujává válhasson. Különös módon ez utóbbin az a két építészcsapat lett aranyérmes, akik az előbbin a második és a harmadik helyet nyerték el.
A Száva partján található helyszín Belgrád legrégebb óta lakott területéhez tartozik, a történelmi vár és a Kalemegdan Park tövében. Az egykori kikötői raktárak 25 méter széles és 330 méter hosszú tömbjét 1936-37 között emelték. Egy része ma Beton Hala néven főleg fiatalok által látogatott kulturális központként működik. A város itt szeretné kialakítani új vízi kapuját, ahol méltó módon fogadja a Dunán érkező látogatókat, egyben gyalogos megközelítést kínálva a Várhoz és a magasabban fekvő városrészekhez. A környéken emellett rendszeresen szerveznek a vízhez kötődő fesztiválokat, programokat. A pályázaton részt vevőknek ehhez kellett méltó építészeti kialakítást vizionálniuk, szem előtt tartva azt is, hogy Belgrád 2020-ra Európa Kulturális Fővárosává szeretne válni.
