lyon

A látvány első pillantásra nehezen hihető. Lyon kikötőjében hatalmas, narancssárga kocka pöffeszkedik; tömegét csak még valószínűtlenebbé teszi az oldalába mélyedő lyuk, amely – közelebbről jól látszik – a tetőre vezet. Amit látunk, nem forgatási díszlet, még csak nem is ideiglenes építmény. Az Orange Cube, azaz Narancskocka az egyik legismertebb francia építésziroda, a Jakob + MacFarlane Architects műve, és irodaházként teszi izgalmasabbá a lyoni hétköznapokat.

Adott egy lestrapált Saone-partszakasz, nem mellesleg Lyon szívében, egy kőhajításnyira onnan, ahol a folyó a Rhone-be torkollik. A történelmi városközponttól délre fekvő, egykori kikötőnegyedet az ipari örökség megtartásával, kereskedelmi és kulturális jelleggel fejleszti a három tagból álló konzorcium: a hajózható francia vizekért felelős, 1991-ben létrehozott Voies Naviguables de France, a Caisse des Dépôts pénzintézet és a konkrét helyszín fejlesztési társasága, a Sem Lyon Confluence. A megmaradó raktárépületek, daruk, dokkok a szárazföld és a folyó egykor aktív kapcsolatára emlékeztetnek; önmagukban nem túl érdekes, de továbbgondolásra méltó, kiindulópontnak kiváló környezetet kínálnak a jóféle kortárs építészetnek.

A holland MVRDV és négy másik építésziroda közreműködésével jött létre a „Le Monolith” épületegyüttes a franciaországi Lyonban, amelyben szociális lakások, bérlakások, irodák, kisebb üzletek valamint mozgássérülteknek kialakított funkciók kaptak helyet mintegy 32 500 négyzetméteren. 

Míg bolygónk lakóinak nagyobb része azon serénykedik, hogy minél gyorsabb legyen minden: az internet, a manikűr, az építkezés, a termés beérése, az étkezés, a képzések, a járművek, a gyógyulás, a randevúzás, állapotunk és tartózkodási helyünk megjelenítése a szociális médiában, addig egy kisebb, de növekvő közösség éppen a vészféket keresi, mert azt vallja, a gyorsaság hosszú távon tönkreteheti a kreativitást, ráadásul cseppet sem fenntartható és a társadalmi-kulturális jelenségeknek sem kedvez. Ők a lassú folyamatok éltetői.

Nem tudni pontosan, mikor bukkant fel először az azóta is magyar megfelelő nélkül keringő "slow movement" kifejezés, de az biztos, hogy az elmúlt húsz évben szépen lassan áthatotta az élet számos területét a lassításra intő szemléletmód. Talán nem is szükséges túlságosan belemenni a fogalommagyarázatba, hiszen mindenkinek világos, mi lehet a célja a helyi termékeket és a hagyományos ételeket előnyben részesítő Slow Food mozgalomnak, vagy a gyerekeknek nagyobb szabadságot adó, élhetőbb és élvezhetőbb gyerekkort biztosító Slow Parenting filozófiának, vagy a többek között az öko-túrizmust támogató Slow Travelnek, hogy a média, a művészet és a gazdaság területén is megjelenő törekvést már ne is említsük. A hipergyors fejlődési folyamatok ellenpontjaként valamiféle racionális átgondolásra, az alkotói folyamatok és az alkotások élvezetére, a hagyományos értékekben való elmerülésre, új anyagok kutatásra buzdít tehát a "slow movement".

Speciális programsorozattal jelentkezik a Kortárs Építészeti Központ és a Francia Intézet az Építészet Hónapjában. A vízpart és az építészet témakörében október 20-án francia és magyar példákat vetnek össze, majd a gyalogos hidakról rendeznek kerekasztal-beszélgetést október 27-én, mindkét alkalommal a Francia Intézetben.

Az első magyar fényépítészeti konferenciára, szeptember közepén érkezett hazánkba a műfaj tán legismertebb képviselője, a francia Alain Guilhot. A harminc évvel ezelőtt a fényépítészetet mint önálló szakmát megteremtő, ma is aktív Guilhot leginkább Lyont átformáló munkásságáról ismert, de az elmúlt évtizedben is számos nagyszabású megbízást kapott, 2004-ben például a kínai-francia kulturális évad tiszteletére vörösbe öltöztette az Eiffel-tornyot, és a trikolór színeibe a pekingi Tiltott Várost. A 64 esztendős szakemberrel, aki felébresztené Budapestet „Csipkerózsika-álmából”, a konferencia délelőttjén beszélgettünk.

Hogy mi is az a fényépítészet? Az épületek díszkivilágítása, vallja a mester, nem mechanikus folyamatként működik. Amikor három évtizeddel ezelőtt létrehozta Architecture Lumière nevű cégét, a díszkivilágítás azt jelentette, hogy „nagy projektorokkal megvilágítanak egy épületet”. Ez többnyire vakító, az ég felé szóródó fényt jelentett, ami elmosta az házak körvonalait, ahelyett, hogy kiemelte volna azokat. Amikor 1989-re kidolgozta Lyon első fényépítészeti tervét, Guilhot olyan típusú kivilágítást, francia kifejezéssel „fénybe borítást” akart létrehozni, amely az épületekkel közvetlen kapcsolatba hozott fényforrásokra épül, ezáltal kihangsúlyozza a homlokzat részletformáit is.

A Lyon-i Fényfesztivál keretében bolondos elképzelést valósított meg két képzőművész. Benoit Deseille és Benedetto Bufalino akváriummá alakítottak egy telefonfülkét, növényekkel és halakkal betelepítve. A két művész szerint a mobiltelefonok térhódításával az utcai fülkék egyébként is szükségtelenné váltak, ötletük így egyfajta reklámként is felfogható.