Speciális programsorozattal jelentkezik a Kortárs Építészeti Központ és a Francia Intézet az Építészet Hónapjában. A vízpart és az építészet témakörében október 20-án francia és magyar példákat vetnek össze, majd a gyalogos hidakról rendeznek kerekasztal-beszélgetést október 27-én, mindkét alkalommal a Francia Intézetben.
Példás kezdeményezőkészségről, szakmai elkötelezettségről tudósít az, ha valaki ma Budapesten komoly minőségi fejlesztést hajt végre design vállalkozásában. Ráadásul külön kiemelendő, ha mindezt úgy teszi, hogy elképzeléseit a nagyvilág koordináta rendszerében, nemzetközi összefüggésekben képzeli el.
Bár a kilencvenes évek végén sorra nyíltak itthon a világ vezető bútorgyártóinak képviseletei, lassan tíz éve ez a folyamat fokozatosan lassul, az utóbbi két-három évben szinte megállt. Éppen ezért kísérte igen felfokozott figyelem Tom Dixon, a világ egyik legismertebb bútortervezőjének, pontosabban legutóbbi fejlesztéseinek, lámpáinak, bútortainak megjelenését a Kertész utcában. Az együttműködés komolyságát jelzi, hogy a megnyitón maga a cég névadója és vezető tervezője, is jelen volt.
A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem címzetes professzora lett Peter Zumthor. A svájci építész Magyarországon régóta nagy tiszteletnek örvend, 2009-ben azonban a világ legtávolabbi sarkában is megismerték a nevét: ő kapta ugyanis az építészet Nobel-díjának számító Pritzker-díjat, amelyet május végén vesz át Buenos Aires-ben. A 66 éves mester épp megfelelő lélektani pillanatban érkezett tehát Budapestre, hogy az egyetem csordultig megtelt nagytermében megmutassa: díjak ide vagy oda, vannak dolgok, amik nem változnak.
„Nagy megtiszteltetés ez a… papír” – Peter Zumthor szinte freudi elszólása megalapozta a jó hangulatot előadásához a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatósága előtt, 2009. május 6-án. Előzőleg az építészeti tanszék vezetője, Nagy Tamás köszöntötte a svájci mestert, aki az amerikai Steven Holl után immár a második világhírű építész a MOME címzetes egyetemi tanárainak sorában. Kétórás előadásában a sztárallűröket teljesen mellőző Zumthor néhány fontos munkájáról, például a kölni Kolumba-múzeumról vagy folyamatban lévő angliai megbízásáról beszélt.
A Városháza Fórum tervezését tavaly év végén elnyerő holland építésszel, aki itthon a Dózsa György úti ING-székházzal vált közismertté, az elmúlt hónapokban megfordult a világ: számos adósságot felhalmozó budapesti irodáját bezárni volt kénytelen, majd csődvédelmet kért rotterdami központú cége ellen is. Az új néven, részben a régi stábbal tovább dolgozó Erick van Egeraat nemrég Magyarországon járt, és az Iparművészeti Múzeumban először vett részt nyilvános vitán a Városháza Fórumról. A hg.hu ezt követően kérdezte munkájáról, a gazdasági válság és az építészet összefüggéseiről és természetesen a budapesti helyzetről.
hg.hu: Az elmúlt években elveszített néhány komoly megbízást és pályázatot úgy Magyarországon, mint külföldön. Mit gondol, mi vezetett ehhez?
Erick van Egeraat: Talán viccesen hangzik, amit erre válaszolok, pedig komolyan gondolom. Huszonnégy éves koromban kezdtem el építészként dolgozni, és az első öt-tíz évemben többé-kevésbé megnyertem minden pályázatot. Úgy, hogy közben utálom a pályázatokat. Olyanok, mint a szerencsejáték: ráfordítasz egy csomó időt, energiát, és lehet, hogy hiába, mert a zsűrinek rossz napja van, nem bírják a képed, akármi. Ráadásul ebben az időben meg is építettük minden egyes tervemet, amitől eléggé furcsa nevem lett a szakmában. Néhány kollégám egyenesen azt tanácsolta: „Hagyd ezt abba, mert mindenki azt gondolja majd, hogy túl sokat tudsz. Jobban tennéd, ha néha veszítenél is.” És igazuk volt. Nem építhetsz meg mindent, amit tervezel, mert az egyszerűen nem reális. Ez végül is egyfajta út az önmérséklethez, annak elfogadásához, hogy nem minden dolog feltétlenül jó, ami eszembe jut.
Nemrég több hazai szakember nyílt levélben vonta kérdőre Kiss Péter kancelláriaminisztert az évek óta üresen álló Erzsébet téri Design Terminál ügyében; erről a helyzetről rendeznek kerekasztal-beszélgetést a Gödör Klubban március 17-én, kedden. Eközben a levél úgy tűnik, részben elérte célját: a Miniszterelnöki Hivatal honlapján pársoros hír látott napvilágot arról, hogy Tarcsi Gyula igazgatási szakállamtitkár március végéig megvizsgálja, mikorra és milyen módon lehet a beruházást az eredeti terveknek megfelelően befejezni.
2009. február 25-én, szerda este a Bauhaus-ról beszélgetnek a harmadik alkalommal megrendezett BudapestBerlinSzalon résztvevői a Kazinczy utcai AKKU-ban. A német és magyar földön is jelentős mestereket és alkotásokat felsorakoztató művészeti és építészeti stílus kapcsán leginkább a központi téma az lesz: mit jelent a Bauhaus ma? A meghívott vendégek: Kapovits Réka építész, Molnár Éva, Molnár Farkas építész leánya, Kelle Antal artformer és Martinkó József építészetkritikus.
Aminek nincs gazdája, arra nem vigyáz senki. Nem mindegy, hogy a köztér senkié vagy mindannyiunké. Garázdaság vagy spontán privatizáció a graffiti? Megteremthető-e a városlakó közösség tulajdonosi szemlélete?
Olvassa el Martinkó József cikkét az [origo] véleményrovatában, a komment.hu-n!
2009. február 25-én ismét BudapestBerlinSzalon - immár harmadik alkalommal! A két főváros társadalma és kultúrája közti párbeszédre építő eseménysorozat ez alkalommal a Bauhaus témája köré szerveződik. A mindkét országban jelentős mestereket és alkotásokat felsorakoztató művészeti és építészeti stílus kapcsán leginkább azzal foglalkozunk: mit jelent a Bauhaus ma? A meghívott vendégek: Kapovits Réka építész, Molnár Éva, Molnár Farkas építész leánya, Kelle Antal formatervező és Martinkó József építészetkritikus.
Kínában minden jelentéktelennek tűnik, ami nem olyan hatalmas, mint a Nagy Fal, és nincs legalább ezer éves. Pei Zhu építész ezzel a magvas, bár nyilván némiképpen túlzó kijelentéssel szándékozott illusztrálni azt a léptéket és időbeliséget, amiben a negyvenes éveiben járó kínai építészek a helyüket keresik.
Nem véletlen az sem, hogy a kínai kommunisták harcait bemutató film főcímdalából, a Jijongdzsun Dzsinhszingku, az az Önkéntesek Indulója címen nemzeti himnusszá lett szerzeményből sem hiányozhat az “új Nagy Fal”, értsd: a kommunista állam felépítésének említése. Vagyis nyilvánvaló annak a gigászi méretű építkezésnek a nemzetformáló, identitásalkotó szerepe, ami majd ezerhatszáz éven át tartott, s bár a közvélekedéssel szemben nem látszik az űrből, 3-10 ezer kilométer közé saccolt hosszúsága önmagáért beszél. Következésképpen Kína, ha építészetről, az építészetben rejlő szimbolikus üzenetek lehetőségéről gondolkodik, akkor nagyban gondolkodik. Ami nagy, az az építészet természetrajza okán általában magas is. Így az Arab-öböl menti olajországok mellett, Kína lett a másik olyan terület, ami gazdaságának és a központosított hatalmának erejét, identitását és kulturális integritását a magasházak, felhőkarcolók, égbetörő tervek megépítése révén jeleníti meg a külvilág és önmaga számára is. Nem absztrakt kifejezési módokat, számokat, adatokat keres tehát fejlődésének leírására, hanem olyan anyagi, hús-vér dolgokat, amelyek látszanak. Jól látszanak...
Szilveszterkor, utcai népünnepély keretében vette át az osztrák Linz és a litván Vilnius az Európa Kulturális Fővárosa címet, amit egy éven át birtokolnak majd. A kulturális évadtól elköszönő Liverpool és a norvég Stavanger teljesítményénél idén sokkal élesebben vetődik fel az a kérdés, hogy 2010-ben, amikor Essen és Isztambul mellett Pécs lesz Európa Kulturális Fővárosa, milyen magasra is kerül fel a léc. Mennyire képes a 2009-es év két városa megfelelni kitűzött céljainak a gazdasági válság időszakában? Milyen elvárásokkal kezdődik majd el az a bizonyos 2010-es esztendő?
Az elmúlt évek EKF projektjeivel kapcsolatban kétfajta jól elkülöníthető modell alakult ki. Vannak helyszínek, amelyek látványos kulturális beruházások keretében, városrehabilitációval, kulturális létesítmények fejlesztésével, nagyszabású építészeti projektekkel fut neki a kulturális évadnak, illetve vannak városok, ahol a kulturális programok közösségépítő és turisztikai erejében bíznak, azaz valóban egyetlen évnek képzelik el a rendezvényt, mindenféle jövőbemutató beruházás nélkül.
