Gyerekkorában mindenki szereti újra és újra meghallgatni kedvenc meséit, lehetőleg jól kiszínezve az egyes részleteket (vagy épp szigorúan ragaszodva az eredeti verzióhoz). Nos, Christian Jackson meglehetősen felnőttes, egy-egy jellemző gesztusra redukált meseplakátjai nem nekik szólnak – inkább azoknak, akik vevők a vizuális humorra.
Építész, grafikus, arculattervező, és egy meseszerű műfaj, a madártávlatból készített grafikai látkép megteremtője. Budapest lenyomatát még a rendszerváltás idején készítette, munkáit azonban mára már Amerikától Japánig, szerte a világban ismerik. Magyar Béla tervezővel aktuális megbízása, a sanghaji Bund grafikai látképe kapcsán beszélgettünk.
hg.hu: Térkép vagy inkább egy mesekönyvbe illő illusztráció ez Budapestről?
Magyar Béla: Nem térkép ez, hanem grafikai látkép. Ez az én szubjektív Budapestem. Meseszerűen mondom el, hogyan látom. Messze nincs rajta minden épület, segítségével nem lehet megtalálni az összes utcát, mégis, ami a látképre felkerül, a precíz részleteknek köszönhetően felismerhetővé válik.
Charles Lutwidge Dodgson Lewis Carroll álnéven, 1865-ben adta ki a bizarr csoda-világba csöppenő lányka, Alice történetét. A szakértők szerint e mű szabadította ki a gyerekkönyv műfaját a szigorú moralisták karmai közül, előtérbe helyezve a (gyermeki) gondolkodás szabadságát. Csodaországban minden fordítva működik. A könyvet gyerekként kézbe véve az értelmezés kulcsa túl magas asztalon van: sablontörténetekhez szokott gyermekagyunk nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a mesében látszólag nincs egyetlen normális, evilági párbeszéd (jóllehet valamennyi gondolatmenet és okfejtés nagyon is gyermeki). Felnőtt fejjel mindjárt más színben tűnik fel a groteszk alakok képtelen univerzuma. Logikai játékok, relativitáselmélet, karikatúrák és szóviccek, a viktoriánus kor kritikája és az elmaradhatatlan szabad asszociáció, csak hogy néhány interpretációs tartományt említsünk. A könyvhöz készített illusztrációk széles spektrumából merítettünk, hogy senki ne járjon úgy, mint Alice, aki másodszor is ott felejti a kulcsot az asztalon.
Charles Dodgson egy személyben volt író, költő, anglikán pap, fényképész és matematikus. Feltalálta a niktográfiát, hogy egyszerű jelek használatával sötétben, lámpafény nélkül is tudjon jegyzetelni, és szójátékaival megalkotta a népszerű Scrabble ősét. Irodalmi életműve elsősorban a nonszensz és az abszurd iránti rajongását tükrözi; kiválóan értett ahhoz, hogyan hasson olvasóira hangfestő szavakkal, megvillantva az asszociációs rejtvényfejtés lehetőségét, és egyúttal keményen megdolgoztatva a leendő fordítókat (példának egy Carroll-vers Weöres Sándor fordításában). Csodaország képi világa hasonló elven működő képzettársításokon alapul. Csakhogy a képkonstruálásban is mester Dodgson epilepsziás rohamok és gyötrő migrének közepette született látomásai idővel egy egészen más természetű asszociációs tartományba csusszantak át, élükön a pöttyös gombakalapon pipázgató, betompult hernyóval.
Először a fa előtt lesben álló farkast végeztem ki, egyszerűen letéptem a fejét, majd a fenyőfán csiripelő kismadarak következtek. Már a vadász mozgatható puskájának leszakításán is túl voltam, amikor hozzáláttam nagymama házának szétcincálásához, hátha az előugró ajtó és ablakok mögött valami még izgalmasabbat találok. Csalódnom kellett, a síktól elváló képek mögött nem várt semmi extra vagy plusz kaland, csupán a hófehér papír. Mi lett volna, ha egy még látványosabb térbeli mesekönyv csábít felfedezésre gyerekkoromban? Rálelhettem volna egy gondosan elrejtett, hálószobatitkokat leleplező darabra vagy kaphattam volna olyat is, amely mindörökre elveszi a kedvem az ilyen jellegű könyvek hajtogatásától. Annyi bizonyos, hogy a gyerekszobában mind ugyanúgy végezte volna, mint hajdan a Piroska és a farkas, Vojtech Kubasta, cseh illusztrátor pop-up mesekönyv sorozatának remeke.
A térbeli könyveknek egészen a 19. század közepéig nem az ifjúság volt a célcsoportja. A széles társadalmi körben elterjedt vélekedés a gyermeki értelem nem-létezéséről a 18. század közepéig tartotta magát, és szó sem lehetett holmi pusztán szórakoztatni vágyó gyermekirodalomról, didaktikus erkölcs-mesék és kiábrándítóan egyhangú képanyagaik nevelték bele az illemet a legkisebbek fejébe. A gyerekkorunkban csak hajtogatós vagy nyitogatós könyvnek nevezett pop-up-ok kezdetben a felnőtt társadalom igényeit szolgálták ki, és valóban a hajtogatás, nyitogatás, forgatás volt lényegük.
