múzeumcafé

Már nem igazán Budapesten, még nem teljesen vidéken, Nagytétény városmagja és a Duna melletti 6-os út, valamint a vasút közé szorítva, ódon kertfalai mögött bújik meg egy különös történetű épület, a Száraz–Rudnyánszky-kastély. A hányatott sorsú egykori főúri lakhely jelenleg téli félálomban szendereg, több értelemben is. Télvíz idején csak péntektől vasárnapig látogatható a kiváló bútortörténeti gyűjtemény, de a kastély maga is sokkal több lehetőséget tartogat magában, mint amit a jelenlegi szűkös keretek között ki tudnak belőle hozni. Ennek maguk a fenntartók is tudatában vannak. A világháború utáni évektől kezdve az Iparművészeti Múzeum a kastély nagy részének kezelője, a bútorkiállítás egy évtizedes szünet után, 2000-ben nyílt meg újra. Bár európai színvonalú a Nagytétényben kiállított kollekció, de annak szinte teljes változatlanságát az elmúlt tíz évben – az épület adta korlátozott lehetőségek miatt – nem törték meg komolyabb időszakos kiállítások. Az immár a teljes épületet kezelő Iparművészeti Múzeum most az üresen álló szárny felújításával akar új tereket létrehozni – ez egyébként megkerülhetetlen feladat a múzeum Üllői úti épületének restaurálása miatt is. A most csekély létszámú munkatárssal működő hatalmas kastélyépületet új szolgáltatásokkal, műhelyekkel akarják a fenntartók és az intézmény barátai élőbbé tenni. A kastély környéke a rehabilitációra szoruló XXII. kerületi városmaggal egyetemben ténylegesen megújul a közeljövőben, most már az a cél, hogy az immár előkészítés alatt álló kastély-rekonstrukcióra is megtalálják a felhasználható forrásokat.

Fotó: Dezső Tamás

A nagytétényi kastély és annak előzményei csaknem két évezredes múltra tekinthetnek vissza: azóta szinte folyamatosan laktak itt a kutatások szerint. „Ez egy olyan Grassalkovich-típusú kastély, ami előzményekkel rendelkezik, nem a puszta közepén húzták fel” – kezd a történetbe Siklós Péter, az Iparművészeti Múzeum általános főigazgató-helyettese. A kastély helyén már a római időkben is állt egy villa az akkori Campona katonai települése mellett – és mintha azóta is birkózna itt a civilizáció a pusztulással, a kényszerítő körülményekkel. Campona a Duna partján húzódó limes egyik legveszélyeztetettebb pontja volt, a nyomok szerint itt történtek leggyakrabban betörések, gyújtogatások. Geszti Eszter régészeti kutatásai nyomán római kori oszlopfő, edények, őrlőkövek, mindennapi használati tárgyak kerültek elő, s a kastély pinceszintjén is ebből a korból származó falakra, kövezett járószintekre bukkantak. A honfoglalás után szívesen használták fel a római romokat az újabb építkezésekhez – így tettek az errefelé letelepedő, az Árpádokkal rokon Tétény nemzetség tagjai is. Ők húzták fel kétszintes, gótikus várkastélyukat a mai épület helyén a 13. században. A Tétény család birtokrészeit később Hédervári Lőrinc nádor, a budai vár kapitánya kapta.

A tervezett budapesti múzeumi negyed várható urbanisztikai hatásai és a hazai képzőművészeti élet legbefolyásosabb szereplője; magyar régészek nemzetközi munkái és holland múzeumok internetes tevékenysége; Kína sokszínű múzeumi világa és a budapesti Füvészkert; Pannónia római kori emlékei és a tavalyi év MúzeumCafé-díjasa; a rendszerváltás előtti „rizikós” kiállítások és a Holokauszt Emlékközpont megújulása – mindez, és még sok minden más érdekesség a múzeumok világából a MúzeumCafé most megjelent legújabb számában.

Miközben átalakulás alatt áll szinte a teljes hazai múzeumi struktúra, ezúttal egy olyan intézményt mutatunk be, amelyik hozzászokhatott ehhez: sorsa kétszáz éves történetben sosem volt rendezett, gyakorlatilag egyetlen percig sem lakott végleges vagy véglegesnek tűnő helyen. A Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményének alapja ugyanaz a Széchényi-anyag, amelyből az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Múzeum nőtt ki, a Természettudományi mégis csak a múlt század utolsó éveitől kapott otthont két évszázados albérlet után. A gyűjtemény története jól szemlélteti a magyar történelem fordulatait, a reformkor és a kiegyezést követő évtizedek polgári modernizációját, a veszteségeket, amelyeket árvíz, háborús belövés vagy háborút lezáró egyezmény okozott. Az építkezés még tart, de az anyag és a múzeum nagy részét befogadó Ludovika sorsa megint bizonytalan, holott a felbecsülhetetlen tudományos értékű és hallatlanul sérülékeny gyűjtemény újbóli költöztetése horribilis összegekkel járna. Eközben a múzeum láthatóan története egyik legsikeresebb időszakát éli, a működés – kutatás, kiállítás, számtalan gyermekprogram – az átépítés alatt is zavartalanul folytatódik. Tavaly úgy újult meg az állandó kiállítás, hogy egy országgyűlési határozat ismét változással fenyegeti. Amíg eldől, hogy a jövőben ki lakja az Orczy-kerti épületet, addig is láthatók a magyar flóra és fauna ősi és mai jellegzetes egyedei, valamint – először közönség előtt – az iharkúti lelőhelyről származó dinók eredeti maradványai és rekonstruált modelljei.

Fotó: Dezső Tamás

Széchényi Ferenc 1802-ben adományozta a magyar nemzetnek könyvtára, dokumentum- és metszetgyűjteménye több tízezer darabját, de az így létrejött Magyar Nemzeti Múzeum részévé vált felesége, Festetics Julianna egy évvel később ugyancsak a köznek ajándékozott ásványgyűjteménye is, innen datálódik tehát a később különböző néven és más-más helyszínen működő Magyar Természettudományi Múzeum alapítása. (Csak a rend kedvéért: az első hivatalos elnevezés 1810-től a Természetiek és Kézműtaniak Tára volt.) Azóta eredményesebb, szerencsésebb és nélkülözésekkel teli időszakok váltották egymást. Rögtön az első évtizedekben, a reformkor éveiben számos hasonlóan gazdag magánkollekció érkezett (őslénytani gyűjtemény Rainer hercegtől, az első élettani anyag özvegy Jordán Annától, és sikerült megvásárolni Kitaibel Pál különleges, egyedülálló herbáriumát is), ám a Pollack Mihály tervezte épület építési munkálatait csak 1837-től kezdték meg, tehát az elhelyezés problémája kezdettől fogva fennállt. Kezdetben a Papnevelde utcai pálos kolostorban (ma Papnevelő Intézet) őrizték a folyamatosan gazdagodó anyagot, amelyet a gyűjteményt jelentős adományokkal támogató József nádor 1811-ben egy rendelettel nyilvánosan megtekinthetővé tett a Múzeum körúti telken álló korábbi épületben, az egykori Batthyány-villában.

2011. szeptember 30. határkő a magyar múzeumok történetében: az ekkor kiadott kormányhatározat szerint Baán László 2013. szeptember 30-ig múzeumi főigazgatói posztja mellett kormánybiztosként irányítja a budapesti Ötvenhatosok terén kialakítandó „MúzeumLiget” előkészítését, ahová a jelenlegi tervek szerint a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria összevont gyűjteményeinek egy része és a Magyar Fotográfia Múzeuma kerülne. Az elképzelések szerint a Hősök terén található Schikedanz-palota a régi mesterek képtárává válik, míg a Műcsarnok mögött nemzetközi tervpályázat eredményeként felépítendő Új Képtár a 19. század közepétől máig terjedő időszak gyűjtő- és kiállítóhelye lenne; mindkét épületben együtt lenne látható a nemzeti és az európai anyag.

Fotó: Dezső Tamás

Azóta az is kiderült, hogy a két intézmény egyesítése február végéig megtörténik, a döntés elleni tiltakozásul a Nemzeti Galéria főigazgatói székéről lemondó Csák Ferenc posztja pedig megszűnik. A döntésre a szakma egy része – kifogásolva a szakmai egyeztetések és a hatástanulmányok hiányát, valamint a két gyűjtemény eltérő evolúciója miatt az „újraegyesítés” fogalmát – heves tiltakozással reagált. Világosan látható, hogy a 2017-re túlnyomórészt európai uniós forrásokból tervezett beruházás megvalósulásától függetlenül a következő két évre tervezett viták, tárgyalások, egyeztetések során a budapesti, valamint az országos múzeumi intézményrendszer mellett a hazai művészettörténeti praxis is nagy változásokra számíthat. A tervekről, az előkészületekről Baán László kormánybiztossal beszélgettünk.

Baán László és Willian Kentridge, azaz az új múzeumnegyed tervei és egy világsztár Magyarországon; Komárom és Komarno, azaz múzeumok egymással szemben a Duna két oldalán, műtárgyak és gigabájtok, azaz múzeumi digitalizáció Magyarországon, a 20. és a 21. század háza, azaz hogyan újult meg a kortárs művészet bemutatóhelye Bécsben. Mindez és még sok minden más, azaz a MúzeumCafé most megjelent február-márciusi száma – mostantól az eddig elérhetőségek mellett már a nagyobb újságboltokban is!

Ha a múzeumokról általánosan elmondható, hogy nehéz, sőt egyre nehezebb helyzetben vannak, akkor talán egyetlen kivételt a kastélymúzeumok jelentenek. A gödöllői királyi kastélyban például befejeződött a rekonstrukció újabb üteme, újabb és újabb állandó kiállítások nyílnak, és a Műemlékek Nemzeti Gondnokságának kezelésében lévő többi kastély is sorra megújulva várja a látogatókat. Erre egyrészt a turisztikai célú fejlesztések pályázatai adnak lehetőséget, de a kastélymúzeumok töretlen, sőt egyre növekvő népszerűsége mást is jelez: a főúri tulajdonosok egykori életének, életterének megidézése, az abba való betekintés lehetősége különlegesen érdekes a látogatók számára.

A kastélyok felújítása azonban csak a kezdet: a fenntartás legalább ekkora feladat, hasonlóképpen annak a kitalálása, milyen módon, formában, szervezeti keretek között, kinek a fenntartásában szolgálja a látogatókat egy-egy kastély. A múzeumi funkció kézenfekvő, különösen ha az eredeti berendezés teljesen vagy legalább részben fennmaradt, vagy hitelesen rekonstruálható.

Harmadik éve folyik Kairótól délre, a Fájjum-oázis, a mai el-Lahun falu mellett elterülő rommező 1600 hektárnyi területén, a II. Szeszósztrisz fáraó (Kr. e. 1880–1873 körül) által alapított királyi temetkezőhely és település maradványain a Szépművészeti Múzeum első egyiptomi ásatása. Az Élő MúzeumCafé vetített képekkel is illusztrált estjén, 2012. január 12-én az ott folyó munkáról, az eddigi és a várható eredményekről számol be a projekt néhány munkatársa.

A berlini Museuminsel és a verőcei Gorka-villa; emlékszobák Szekszárdon és egy kulturális központként megújuló kastény Tiszadobon; egy brit művészettörténész Közép-Európa és benne Magyarország művészetéről és egy határon túli magyar múzeumigazgató intézménye megújulásáról; Ferenczy Károly a Nemzeti Galériában és pécsi tárlatvezetések hallássérülteknek jelnyelven. Ezek és még sok minden más a most megjelent december-januári MúzeumCaféban.

„A színes, plasztikus, hangos televíziós készülék, életnagyságú képeivel és ismétlő szerkezetével akár hónapok múlva is lepörgethetjük az elmúlt eseményeket” – csodálkozott rá a rádiónál éppen hogy fiatalabb találmányra, a televízióra Molnár Ferenc író 1935-ben. A többi immár történelem. A Magyar Rádió és a Magyar Televízió már önmagában a történelem része: előbbi 1925-től, utóbbi 1957-től vált sorsfordító időkben és békés korszakok langymelegében a magyar sors krónikásává – és néha alakítójává. Ez a két ilyen múlttal rendelkező intézmény már rég megérdemelte, hogy múzeum mutassa be a történetüket – mégis 2011 nyaráig kellett arra várni, hogy megnyíljon a Rádió- és Televíziótörténeti Múzeum Budapesten.

Pedig a történet régen csaknem hetven éve kezdődött: már 1942-ben javasolta Ortutay Gyula, hogy jöjjön létre egy rádiómúzeum. A neves néprajzkutató és politikus – akkoriban még Kozma Miklós MTI-elnök gyermekeinek házitanítója és a Magyar Rádió lektora, később miniszter – úgy vélte: a felvételeket, a dokumentumokat és az eszközöket el kellene menteni az utókor számára. A háború azonban meghiúsította a terveket, sőt az ostrom alatt megsemmisült a történeti levéltár is. A rádiómúzeum ötlete ezek után évtizedekig Csipkerózsika-álomba merült, miközben elkezdődtek a Magyar Televízió adásai is.

Az idei European Design Awardson elnyert bronzérem után a tengerentúlon is kivívta a dizájnszakma elismerését a hazai múzeumi világ egyetlen nyomtatott magazinja, a Szépművészeti Múzeum által 2007-ben alapított MúzeumCafé: a kéthavonta megjelenő lap októberben három aranyérmet nyert a Louisville-ben megrendezett Creativity International Awards idei pályázatán a komplett magazin-dizájn, a magazin-tipográfia és a magazincímlap kategóriákban.