népi építészet

Röpiratot jelentetett meg a magyar falvak építészeti hagyományairól az Építészfórum honlapján Istvánfi Gyula, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki Karának professzora. A szakember úgy érzi: az utolsó órában vagyunk, ha tenni akarunk valamit a vidéki települések építészeti örökségének megmentéséért, mert a falu építészetének megóvása jóval több, mint szigorúan vett népi építészeti műemlékek védelme, amelyekből napjainkra amúgy mindössze 3-400 maradt.

A települések azonban általában nem kezelik prioritásként az épített környezet kérdését, a megoldandó napi gondok mellett ez háttérbe szorul. A Népi építészet tárgyat több évtizede oktató és több száz település felmérési anyagát őrző, Forster Gyula-, Ybl Miklós- és Széchenyi-díjjal is kitüntetett professzorral a helyi értékvédelem működésképtelenségről, az építési szokások felemásságáról beszélgettünk.

A 20. század legjellegzetesebb népi épülete a sátortetős kockaház. Mindenki ismeri, hisz tízezerszám áll az ország településein. De hogyan vált a kockaház ilyen népszerűvé? Bár minden racionalitás azt diktálná, hogy egy központi típusterv alapján, mégsem így van.

A kommunista hatalomátvétel utáni Magyarországon, az 1950-es évektől az önmagát „munkás-paraszt kormányként” meghatározó hatalom szociális célkitűzései között szerepelt, hogy minél több ember juthasson lakáshoz minél rövidebb idő alatt. Az ötéves tervek sorra fokozták a lakásépítés ütemét az országban. Ennek eredményeként 1965-re 230 ezer lakást építettek, amivel közel egymillió ember kapott új otthont. Ezek java társasház vagy lakótelepi épület.

„A régi parasztházak rusztikus tömege méltóságteljesen ragadja meg a múló időt. Az időtlenség sűrűsödik össze bennük, minden évszakban vagy napszakban, ahogy a különböző fényhatások megszületnek homlokzatukon. Naptelítette könnyű árnyék, lágy fátyolon átszűrődő titokzatos napfény mindenütt. Séta közben feltárul előttünk a kövekbe zárt múlt.” (Krizsán András)