suhajda emese

Képzeljünk el egy agyonfrusztrált, meglehetősen szótlan fiatalembert, aki egy piros masnival átkötött gyümölcskosárral indul útnak, hogy életében először találkozzon apjával, majd szupermen pulcsiban, vérző orral egy kórházban köt ki, arról fantáziálgatva, hogy azzal a rózsaszín fülbevalós nővérrel fogja leélni az életét, aki feltörölte a padlóról a vizeletmintáját. Közben mankós robotok invitálnak léghajóra, felbaktat egy ló a nagymama szobájába, képbe kerül egy pufidzsekis, afroamerikai mostohahúg, és Superman megöli magát. Képzeljük el a kamaszodó Charlie Brownt egy 36 éves testébe zárva, Snoopy nélkül. Na, ő Jimmy Corrigan.



Jimmy Corrigan szuperhős-maszkban, azokban a percekben, amikor apja elhagyja a családot

Chris Ware első önálló kötetes képregénye - a “Hívj vissza! Anyád.” szövegbuborék első betűjétől a “number 1 dad” póló mókusrajzáig - profi munka. A történet nem mai, a rajzfilmesként is ismert szerző már 1993-től folyamatosan publikálta saját képregény füzetének (Acme Novelty Library) oldalain, majd 2000-ben egy kötetben adta ki Jimmy életének zavarba ejtően szerencsétlen epizódjait. Chris Ware 2001-ben megkapta a Guardian Magazin első könyves íróknak járó díját, képregényét a Time top 10-es listáján jelenleg csak a Watchmen és a Sandman saga utasítja maga mögé.



Charles Lutwidge Dodgson Lewis Carroll álnéven, 1865-ben adta ki a bizarr csoda-világba csöppenő lányka, Alice történetét. A szakértők szerint e mű szabadította ki a gyerekkönyv műfaját a szigorú moralisták karmai közül, előtérbe helyezve a (gyermeki) gondolkodás szabadságát. Csodaországban minden fordítva működik. A könyvet gyerekként kézbe véve az értelmezés kulcsa túl magas asztalon van: sablontörténetekhez szokott gyermekagyunk nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a mesében látszólag nincs egyetlen normális, evilági párbeszéd (jóllehet valamennyi gondolatmenet és okfejtés nagyon is gyermeki). Felnőtt fejjel mindjárt más színben tűnik fel a groteszk alakok képtelen univerzuma. Logikai játékok, relativitáselmélet, karikatúrák és szóviccek, a viktoriánus kor kritikája és az elmaradhatatlan szabad asszociáció, csak hogy néhány interpretációs tartományt említsünk. A könyvhöz készített illusztrációk széles spektrumából merítettünk, hogy senki ne járjon úgy, mint Alice, aki másodszor is ott felejti a kulcsot az asztalon.

Charles Dodgson egy személyben volt író, költő, anglikán pap, fényképész és matematikus. Feltalálta a niktográfiát, hogy egyszerű jelek használatával sötétben, lámpafény nélkül is tudjon jegyzetelni, és szójátékaival megalkotta a népszerű Scrabble ősét. Irodalmi életműve elsősorban a nonszensz és az abszurd iránti rajongását tükrözi; kiválóan értett ahhoz, hogyan hasson olvasóira hangfestő szavakkal, megvillantva az asszociációs rejtvényfejtés lehetőségét, és egyúttal keményen megdolgoztatva a leendő fordítókat (példának egy Carroll-vers Weöres Sándor fordításában). Csodaország képi világa hasonló elven működő képzettársításokon alapul. Csakhogy a képkonstruálásban is mester Dodgson epilepsziás rohamok és gyötrő migrének közepette született látomásai idővel egy egészen más természetű asszociációs tartományba csusszantak át, élükön a pöttyös gombakalapon pipázgató, betompult hernyóval.

Azt gondolnánk, hogy az első szervezett bűnszövetkezet hazájában se szeri, se száma a maffia tematikájú grafikáknak, és minden második képregény kockáin Don Corleonék ontják magukból a gengszterbölcsességet. Nem így van. Míg Japánban a manga világ különálló, szerves részét képezik a jakuzákról szóló képregények, és Coppola filmje után az amerikai kiadványokba is begyűrűztek a New York-i maffia hírhedt alakjai, addig a dél-Olaszországot kezében tartó alvilág még az örök elmaradásra ítélt délvidék, a Mezzogiorno illusztrációjaként is csak elvétve tűnt fel az olasz képregény újságokban. Egy plasztikusabb maffia képet, mely egyúttal nem igyekszik romantikával kendőzni a valóságot, hiába kerestünk eddig a könyvespolcokon. 

Nagy valószínűséggel a képregény műfajának mostohasorsa, mindmáig kétes művészi megítélése is közrejátszott abban, hogy alig találkozhattunk Donnie Brascókkal a rajzolt kockákon, hiszen a maffia leleplezését célzó vagy azt megörökítő alkotásoknak egyáltalán nincs híján sem az irodalmi paletta, sem a filmgyártás. Vagy netán a polip vastag csápjai a képregény kiadók nyakára is rátekeredtek, és még mindig vendettát kockáztat az, aki többet, aktuálisabbat mer írni és rajzolni levágott lófejeknél? Sajnos ez utóbbit igazolja a világhírű Gomorra című regény szerzőjének esete. Roberto Saviano, dokumentarista könyvének 2007-es megjelenése óta szigorú rendőri őrizet alatt áll.

Azt gondolnánk, nem lehet unalmasabbat elképzelni annál, mint hogy szabad perceinkben a disznósajt összetevőin kacarászva szakácskönyveket lapozgassunk. De mit is tudunk valójában a kulináris titkokat rejtő könyvek történetéről? Bizonyára keveset. Vagy tévedek, és minden olvasó hallott már a múlt századelőn kiadott példányokról, melyek a lekvárbefőzés fortélyain túl is megállták a helyüket, legyen szó fogpasztakészítésről, tojásfestésről, sertésorbánc gyógyításáról, vagy akasztott ember ellátásáról? Nem sokunknak lehetett a kezében olyan első világháborús szakácskönyv sem, mint az „Izletes hadiételek” vagy a „Száraz süteményt a harctérre” című kiadványok egyike, melyek a legtöbbet igyekeztek kihozni a háború sújtotta háztartások szegényes készletéből. Egyes szakácskönyvekhez pedig még komplett, babaház kiegészítőkhöz hasonlatos figurakollekció is tartozott – a szerencsesütik mellé.

A történelem szakácskönyveinek képanyagát vizsgálva, jó néhány különleges borítóra és érdekes illusztrációra bukkanhatunk. Nem akarom elvitatni a hihetetlenül látványos és étvágygerjesztő ételfotók dobogós helyét, hiszen mi mással lehetne a hitelességről meggyőzni a haspárti vásárlót, illetve a torkos családtagokkal megáldott háziasszonyokat. A szakácskönyv elsősorban mindig a tradíció átörökítésének szolgálatában állt, de a XXI. század lelkes konyhatündéreinek alkalomadtán kezébe akadhat egy-egy reformdarab, amely illusztrációs anyagában is valami merészebbet és bátrabbat kíván nyújtani. De mikor jegyeztetett fel papírra először a mondat: végy egy közepes méretű…?

Először a fa előtt lesben álló farkast végeztem ki, egyszerűen letéptem a fejét, majd a fenyőfán csiripelő kismadarak következtek. Már a vadász mozgatható puskájának leszakításán is túl voltam, amikor hozzáláttam nagymama házának szétcincálásához, hátha az előugró ajtó és ablakok mögött valami még izgalmasabbat találok. Csalódnom kellett, a síktól elváló képek mögött nem várt semmi extra vagy plusz kaland, csupán a hófehér papír. Mi lett volna, ha egy még látványosabb térbeli mesekönyv csábít felfedezésre gyerekkoromban? Rálelhettem volna egy gondosan elrejtett, hálószobatitkokat leleplező darabra vagy kaphattam volna olyat is, amely mindörökre elveszi a kedvem az ilyen jellegű könyvek hajtogatásától. Annyi bizonyos, hogy a gyerekszobában mind ugyanúgy végezte volna, mint hajdan a Piroska és a farkas, Vojtech Kubasta, cseh illusztrátor pop-up mesekönyv sorozatának remeke.

A térbeli könyveknek egészen a 19. század közepéig nem az ifjúság volt a célcsoportja. A széles társadalmi körben elterjedt vélekedés a gyermeki értelem nem-létezéséről a 18. század közepéig tartotta magát, és szó sem lehetett holmi pusztán szórakoztatni vágyó gyermekirodalomról, didaktikus erkölcs-mesék és kiábrándítóan egyhangú képanyagaik nevelték bele az illemet a legkisebbek fejébe. A gyerekkorunkban csak hajtogatós vagy nyitogatós könyvnek nevezett pop-up-ok kezdetben a felnőtt társadalom igényeit szolgálták ki, és valóban a hajtogatás, nyitogatás, forgatás volt lényegük.

Mi a hasonlóság King-Kong és Szent Borbála között? Nos, a tarot kártyák világában mindketten a nagy Arkánum torony lapját szimbolizálják. Az előbbi vélhetően pusztán vizuális okokból, a filmvászon leghíresebb felhőkarcoló-mászó jelenetéért nyerhette el a címet, mikor bekerült a mozi leghírhedtebb szörnyetegeit ábrázoló pakliba. Szent Borbáláról – akit pogány apja toronyba zárt, majd tulajdon kezével végzett ki, miután hasztalan próbálta lányát letéríteni a kereszténység útjáról – a középkori városok puskaporos tornyait nevezték el, hogy megóvja azokat a veszélyes anyag felrobbanásától. A szent története már sokkal közelebb visz minket a 16. lap kettős értelmezéséhez: a csalódás és a szellemi megvilágosodás egyszerre van benne a pakliban.

Már évszázadok óta rakják ki sorsunkat kuruzslók vagy hozzáértő jövendőmondók, és noha a jóslat a feltett kérdéstől és az alkalmazott módszertől függően ölt alakot, az allegóriák alapvető jelentése változatlan maradt. Már a középkor mívesen rajzolt lapjai is megállták a helyüket, mint önálló művészi alkotások, de az utóbbi ötven év művészi hullámai hihetetlen kreativitással öltöztették újabb és újabb köntösbe a kártyacsomagokat. Vajon a szimbólumok alkotásra inspiráló voltának hatására új tartalommal is töltődtek a friss design-t nyert lapok? Felfedezhetünk-e valamiféle művészeti törekvést arra nézve, hogy a kártyalapok a funkciójukon túlmutató üzenetet is közvetítsenek?