A szén-dioxid kereskedelem a Kiotói Jegyzőkönyv óta fontos szempontja az energiagazdálkodásnak és az ezzel összefüggő környezetvédelemnek, mivel jelentősen elősegítheti az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését.
A Kiotói egyezmény tartalmazza az úgynevezett „rugalmas mechanizmust”, ami a tagállamoknak megengedi a kibocsátási kvóták kereskedelmét. Az Egyezmény tartalmának megfelelően három „kvótakereskedelmi eszköz” alkalmazásáról beszélhetünk: a Közös Alkalmazásról (Együttes Megvalósítás), a Tiszta Fejlesztési Mechanizmusról, valamint az egyes országok közti kereskedelemről. Az együttes megvalósítás lényege, hogy két, gazdasági szempontból fejlett ország megállapodást köthet egymással, hogy ott hajtsanak végre ennek érdekében beruházásokat, ahol az kevesebb kiadással és nagyobb mértékű kibocsátás-csökkenéssel jár. A két ország pedig megosztja a megtakarított kibocsátási egységeket. Hasonlóan működik a „tiszta fejlesztési mechanizmus” is, ám ez ebben a formában egy fejlett és egy fejlődő ország között jöhet létre. A harmadik eszköz a nemzetközi kvótakereskedelem, melynek keretében az államok állapodnak meg egymással – magáncégeket vagy nemzetközi pénzügyi intézményeket is bevonva – az adásvételről. Ez esetben lényeges, hogy az eladó a bevételt maradéktalanul kibocsátás-csökkentési fejlesztésekbe forgassa vissza.
