zsámboki miklós

Hogyan torzítják a körülöttünk lévő valóságot a filmrendezők azért, hogy elérjék a kívánt hatást? És hogyan válhat akár a film főszereplőjévé is az így manipulált tér? Érdemes építészeti szemszögből vizsgálni egyes filmek, főleg sci-fik díszleteit, helyszíneit - milyen épületekkel igyekeznek megjeleníteni az alkotók az adott kort (legyen az múlt, jelen vagy jövő).

Ez plusz érdekesség a sztori mellett; vannak azonban filmek, amelyeket - ha első ránézésre nem is egyértelműen - de egy építészeti gondolat vezérel, filmek, amelyekben az építészet nem hozzáadott, hanem meghatározó érték. Ennek az értéknek a lényege, hogy a szereplők környezetüket – amely lehet városi tér vagy egyetlen épület – olyan módon használják, ahogyan azt csak mozikban lehet, és ez lesz az alkotás mozgatórugója.

Június elején a Kortárs Építészeti Központ városi sétáinak egyike a budai Vár alatti Duna-partra vezette a résztvevőket. Bár a magas vízállás miatt a tavaly előkerült ciszternák látogatása elmaradt, az évtizedek óta üresen álló Várkert Bazár így is tartogatott élményeket – bár leginkább lehangolóakat.

A ma Várkert Bazár néven ismert épületegyüttes 1876-79 között épült fel Ybl Miklós tervei alapján. A kor legnépszerűbb építésze ennek köszönhetően kapta utóbb a megbízást a királyi palota átépítésére, amelyet azonban már nem fejezhetett be. A Várhegy keleti oldalát lezáró, szélesen elterpeszkedő rámpás építményt két oldalról a királyi testőrség és a szolgaszemélyzet számára készült lakóépületek fogták közre, míg az utcaszinti árkádok mögé eredetileg üzlethelyiségeket terveztek.

A Kortárs Építészeti Központ újraélesztett sorozata, a Városi Séták első idei helyszíne az egykori Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI), közismertebb nevén a Lipótmező épülete volt. A séta meghirdetését óriási érdeklődés fogadta, így a jelentkezéseket hamarosan le kellett zárni. Aki kimaradt, annak megmutatjuk, hogyan is néz ki ma a 2007-ben bezárt, hatalmas komplexum.

A hűvösvölgyi tébolyda megépítését még Ferenc József rendelte el, mikor tarthatatlanná vált, hogy a magyar betegek áradata előtt a Monarchia összes intézménye bezárta kapuit. A 22 lehetséges helyszín közül végül az északi széltől védett és vizekben gazdag hűvösvölgyi terület vették meg Göbl Lipóttól, akiről a környék nevét kapta. 1868-ra készült el a Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda. Az 50 holdas telken álló épületegyüttes a Parlament megépültéig a legnagyobb középület volt a történelmi Magyarország területén!

Ez Budapest! sorozatunk korábbi cikkei a telefonfülkékről, a postaládákról, a főváros nappali (1,2) és éjszakai fényeinek történetéről, az utcatáblákról és házszámokról, valamint a jellegzetes villamosokról szóltak. Most az útburkolatokkal foglalkozunk.

Budapest utcaburkolatainak története lényegében a 19. században kezdődik. Addig – korabeli beszámolók szerint – Budán gyakorlatilag alig találunk burkolt utcát, Pest városa pedig (tehát az egykori városfalon, kb. a mai Kiskörúton belül eső terület) bár le volt burkolva, de csak rossz minőségű trachit kővel. C. B. Elliot 1838-as látogatása során a következőt látta: Buda „utcái nincsenek kövezve, bokáig ér a por, amely nedves időben sártengerré változik”, Pesten azonban a beszámoló szerint „széles, tiszta, jól kövezett” utakon lehetett közlekedni, bár ekkor még csak szabálytalanul rakott terméskőről volt szó. A járdát és az úttestet szegélykő nem választotta el, a burkolt utak többnyire az utca közepe felé lejtettek, ahol a víznyelők voltak. A megfelelő anyag és fektetési eljárás megtalálása, az egységes utcaprofil kialakítása, majd ezek alapján az utak szisztematikus burkolása csak a 19. század második felében kezdődött meg.

A Kálvin téri piac sara, másfél évszázaddal ezelőtt. Kép forrása: Jalsovszky Katalin – Tomsics Emőke: BudaPest, az ikerfőváros.

Az egyesített főváros útmérnökeinek rengeteg burkolásra alkalmas anyagot kellett végigpróbálni, hogy melyik mennyire tartós, hogyan bírják a kis és nagy forgalmat, a hazai éghajlatot, és milyen hangosak. Ennek helyszíne az Akácfa utca volt 1877-ben, ahol egyenként 90 méteres szakaszokon összesen 19-féle burkolatot fektettek egymás után. A terület két egységre oszlott: az elsőben a különböző bányákból származó trachitokat és a minőségben hasonló műbazaltot fektettek, a másik egységben pedig gránitok és vetélytársaik jelentek meg. Sok anyag hamar tönkrement, több évekig bírta. Az elsőből a somosújfalvi gránátos trachit, a másodikból a mauthauseni és a kissebesi gránit, valamint a keramit került ki győztesnek. Az összes próbaburkolat kétszer szerepelt, egyszer az út menetirányára merőleges, egyszer pedig arra 45°-os sorokba rendezve; mint kiderült, utóbbi módszer sokkal egyenletesebb eredménnyel jár.

Valósággal forrt a levegő a Tilos Rádió stúdiójában, a pénteki HetiBetonban ugyanis a Szépművészeti Múzeum nagy szóvihart kavart bővítéséről volt szó. Talán nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a műsorvezetők, a hg.hu szerzőiként is ismert Kelecsényi Kristóf, Smiló Dávid és Zsámboki Miklós megpróbáltak a kívülálló szemével tekinteni a tervezett bővítésre, és megtalálni annak pozitív és negatív oldalát is. Hogy mi lett a végeredmény, arról érdemes meghallgatni a műsort.

Ma Belső-Erzsébetvárost hívjuk zsidónegyednek, pedig azelőtt sosem nevezték így. Egyrészt, mert bár nagyrészt zsidók lakták, nem kizárólagosan; másrészt, mert bár nagyrészt ott laktak a zsidók, de nem kizárólagosan. A Belső-Erzsébetváros történetét taglaló epizód után sorozatunk folytatásában Lipótváros, Újlipótváros, Újpest és Józsefváros zsidó arcával nézünk szembe.

Az első pesti zsidónegyedet a Nagyhíd (ma Deák Ferenc) utca kötötte össze a hajóhíddal, amelyen keresztül az óbudai zsidók a vásárokra érkeztek. A hajóhídtól nem messze, a mai Roosevelt térnél volt a Rak-piac/Kirakodó tér; itt alakult ki a 19. század elején egységes rendezési terv alapján felépített Lipótváros kereskedelmi központja. Idővel ide kerültek az áruforgalom, a szállítás és az adásvétel intézményei, tehát az egész nagykereskedelem. Az új városrészbe igyekeztek a VI-VII. kerületből a jómódú zsidók is, itt béreltek lakást, nyitottak üzletet. 1891-ben már kb. 12 000 fő volt a kerület zsidó lakossága, ami a VI. és VII. kerület 60 000-es zsidóságához képest alacsony szám, de Lipótváros esetében ez gyakorlatilag a teljes nagypolgárságot jelentette.

A zsidó Pest a főváros kisebbségi arcait bemutató sorozatunk következő része a lengyel, a szlovák és a szerb Budapest után, de kivételt képez annyiban, hogy gyakorlatilag külön sorozatot érdemelne. Bár alig van Budapestnek olyan kerülete, amelyről ne lehetne írni a zsidóság szempontjából, amelynek ne lenne zsidó története, mégis él a köztudatban egy történelmi zsidónegyed: Belső-Erzsébetváros.

Budapest területén zsidók először Budán, a Szent György tér környékén telepedtek meg a 13. században. Miután innen őket a 17. században kitiltották, a mai Óbudán jött létre az ország legnagyobb zsidó közössége (minderről részletesebben A zsidó Buda című cikkben). Óbuda előnye volt, hogy közel esett a nagy pesti vásárokhoz, amelyek környékén egészen 1786-ig tilos volt zsidóknak letelepedni, és árusítani is csak a városkapun kívül lehetett. Óbudáról jártak hát a zsidók a kirakodóvásárra, amely az Új vásártéren, azaz a mai Erzsébet téren volt; ehhez közel alakult ki a zsidók piaca is a Madách Imre tér északi felén. A piac közelében sorra nyíltak a vásárra érkező zsidókat elszállásoló vendéglők, majd miután megkapták a letelepedés jogát, egyre többen maradtak a környéken, és szép lassan itt, főképp a Király utcában alakult ki Pest első zsidónegyede.

Budapest a 19. század végén a legnagyobb szlovák város, a szlovák politikai élet és kultúra központja, egyes források szerint közel 80 000 szlovák vendégmunkás munkahelye. A főváros otthont adott több mint 27 000 szlováknak, egyesületeiknek, kávéházaiknak, színi előadásaiknak; a szlovák munkások cserébe felépítették például a Parlamentet.

A Rákóczi úti szlovák evangélikus templom egy 1863-as metszeten.

A török kiűzése után önszántukból vagy szervezett betelepítés során több hullámban érkeztek szlovákok Magyarország megüresedett területeire. A fővárosban a 19. században rohamosan nőtt a szlovákok száma, akik a túlnépesedett északi területekről érkeztek az épülő város nyújtotta lehetőségeket kiaknázni. Az 1851-ben 178 000 lakosú Pest-Budán durván 5500, 1890-ben pedig már 27 000 szlovák él a félmilliósra nőtt Budapesten – és ez a népszámlálási adat nem tartalmazza az idénymunkásokat, akiknek számát a századfordulón 60-80 000-re becsülték. A szlovák munkások főleg a nagy építkezéseken dolgoztak, valamint az építőanyag-, bőr- és textiliparban helyezkedtek el; kisebb részük kisipari munkákkal foglalkozott, például cipész- és szabómesterséggel. A 19. századi lapok leírásai szerint az utcakép állandó szereplői voltak a szlovák vándorkereskedők, árusok, drótosok, vízkereskedők és rakodómunkások. Egyáltalán, elég sűrűn lehetett hallani szlovák szót: 1890-ben a 27 000 szlovák 49%-a csak anyanyelvén beszélt.

Jobb később, mint soha. Egy hónap van hátra szilveszterig, és javában zajlanak a 2010-es Európa Kulturális Fővárosa címmel összeköthető beruházások a baranyai megyeszékhely belvárosától délkeleti irányban fekvő Balokány városrészben, ahol a XXI. század Pécse épül. Az amúgy sem kicsi építési területet tovább tágítják az időközben a magánszektor által beindított további építkezések. Összefoglalónkban megpróbáljuk bemutatni, miként fog kinézni az új Pécs.

Nem a belvárosban, hanem attól délkeletre alakítják ki az EKF városrészt. Itt áll a Zsolnay-gyár, és itt épül a Pécsi Konferencia- és Koncertközpont, valamint a Dél-Dunántúli Regionális Könyvtár és Tudásközpont. Az EKF-beruházások hatására rámozdult a területre a magánszektor is – már épül a projektek közvetlen közelében a Corso Hotel, és egyéb jelentős területű kihasználatlan terület is magánkézben van már. Tehát a dolgok úgy mennek, ahogy azt az EKF-programot kidolgozók remélték: szándékosan nem a belvárosba tervezték a kulcsprojekteket, hogy ezzel egy eddig a város életéből és a turizmusból kieső területet fejlesszenek fel, kössenek a belvároshoz.

Szerbek Budapesten? Az V. kerületi Szerb utca biztosan ismerős mindenkinek, sőt, a Rácvárosnak (közismert nevén: Tabán) is gyanúsnak kell lennie. Az viszont meglepő lehet, hogy a 18–19. században Pesten és Budán alakult ki a szerbség kulturális központja.

A szerbek a 14. századtól, a török elől menekülve érkeztek Magyarországra, és telepedtek le folyamatosan Pesten és Budán. Budán a Tabánban alakult ki a szerb közösség, nem véletlenül hívták az elővárost Rácvárosnak is. Már a török hódoltság alatt is számottevő szerbség élhetett itt, úti beszámolók szerint három templomuk is volt. Buda ostromában a Tabán is elpusztult, lakosságának csak töredéke tért vissza, de a balkáni harcok elől menekülő szerbek a század végére újra élettel töltötték fel Rácvárost: a 17–18. század fordulóján népszámlálások szerint 5500-6000 szerb élt itt, ami akkor az előváros teljes lakosságának 95%-át jelentette.