zsolnay

Csütörtökön debütált a Zsolnay Kulturális Negyed család- és gyártörténeti kiállítása, amellyel lezárult a hosszú évekkel ezelőtt a Pécs2010 program kulcselemeként indult fejlesztés. A megnyitó apropója a hamarosan kezdődő  I. Zsolnay Fesztivál. A ma a gyár volt területén található, majd 80 000 négyzetméter alapterületű Zsolnay Kulturális Negyed olyan komplex egész, amely részegységeivel nemcsak kulturális és építészeti, de a Zsolnay család örökségének megőrzése szempontjából is fontos része Pécsnek. 

A cél: a család múltjának, eddigi hagyatékának bemutatása az innováció és a kreativitás jegyében. Utóbbi kettőre – a mai kor emberét elnézve – igenis szükség van, a fogyasztói szokások megváltozásával már nem elég a nyers információ-átadás, egy színes-szagos, kézzelfogható és látványgazdag élményt kell az odalátogatónak nyújtani. A csütörtöki bejáráson mi is részt vettünk - benyomásaink alapján állíthatjuk: úgy tűnik: a célt sikerült elérni.

A Zsolnay Patrizia Guccival való együttműködésének hírére a hg.hu-n és szakmai körökben is parázs viták alakultak ki. A vita nem is igazán a tervezés milyenségére, a készlet küllemére vonatkozott, hanem inkább magára a stratégiai döntésre. Design managerként (bármilyen hihetetlen, ilyen szakma van) amikor megláttam a hírekben, ez kezdett el foglalkoztatni igazán, mert gyakorlatilag állatorvosi lónak tekinthető a magyar cégek nagy részének designhoz és innovációhoz való hozzáállásában. (Le kell szögeznem, hogy nem irigység vagy személyes sértettség vezetett a kritikámhoz, soha nem álltam semmilyen kapcsolatban a Zsolnayval, egyszerű szakmai kíváncsiságról van szó).

Adott két történelmi múltú, családi vállalkozásként induló, világhíres cég és ezek együttműködése, ami tényleg jó ötletnek tűnik, de itt sokkal árnyaltabb a kép. Jól tudjuk, hogy a magyar ipar tulajdonképpen halott. Bár mindenünk megvolt ahhoz, hogy tényleg sikeresek legyünk világszerte a szilikáttervezésben, ez a rendszerváltás után nem így alakult. A gyárak néhány kivétellel gyakorlatilag már csak romok, a nagy manufaktúrák nem tudtak váltani, frissíteni, ezért az eladások meglehetősen lecsökkentek, akik megmaradtak, nagyon kicsi szegmensnek gyártanak, általában luxus kategóriában, külföldieknek. Luxustárgyakról még designer szemmel is nagyon nehéz kritikát, értékítéletet megfogalmazni, pláne a jövőbeli eladásokkal kapcsolatban. Ezért az esztétikával különösebben én sem szeretnék foglalkozni; a Zsolnay by Patricia Gucci kollekció olyan, amilyen, valakinek tetszik, valakinek nem. Nekem nem, mert semmiféle új, izgalmas, de még különösebb kifinomultság sincs benne, a színek se nem klasszikusak, se nem divatosak – de ez a vita szempontjából szinte teljesen lényegtelen.

A több mint 150 éves pécsi Zsolnay gyár az egyik legfontosabb hungarikum a termékdesign területén. A cég a századfordulós fénykor idején a kor legnevesebb művészeivel: Rippl-Rónai Józseffel, Walter Crane-nel, Lechner Ödönnel dolgozott együtt. A legutóbbi években a Zoób Katival közösen készített ékszerkollekcióval sikerült nagyobb visszhangot kiváltaniuk; erre most Patricia Guccival, a Gucci család negyedik generációjának tagjával tromfolnak rá. A cégvezetés reményei szerint ez lehet az első lépés az „új Zsolnay” felé. Bár a kollekció biztosan nem győz meg mindenkit, az irány legalábbis jónak tűnik.

Péterné Marosy Katalin, a vállalat vezérigazgatója 2009-ben találkozott először Patriziával a művésznő kiállításán, aki a budapesti Opera Galériában állított ki. A vezérigazgatónak saját bevallása szerint megtetszett a képek hangulata és színvilága, nem csoda hát, hogy mikor a megnyitó után beszédbe elegyedtek, igen hamar az együttdolgozás lehetőségeire terelődött a téma. Patrizia Gucci ezután Pécsre látogatott, ahol a vállalat addigi munkásságát és az alkalmazott technológiákat tanulmányozta, majd a közösen kitalált irányelvek alapján belekezdett a tervezésbe.

Valószínűleg Barbie-baba keze is jócskán benne van abban, hogy ma milyen asszociációkat idéz fel bennünk a rózsaszín árnyalat, és talán a legritkább esetben jutnak elsőként eszünkbe pink porcelánok. Az idén elkészült pécsi Zsolnay Kulturális Negyed első – és várhatóan állandó - december 21-én megnyitott kiállításán most mégis olyan, 1880-tól több évtizeden át gyártott mindennapos használatra szánt tárgyakban gyönyörködhetünk, amelyeket végtelen gazdag árnyalataiban borít be ez a különleges színű máz. 

Winkler Barnabás építész kitartó gyűjtőszenvedélyének hála, a gyár klasszikus korszakának rózsaszín mázas tárgyait egy több mint ezer darabos páratlan gyűjteményben láthatjuk együtt. A boldogságérzetünkhöz kötődő színnel/mázzal bevont tárgytömeg atlantiszi mélységbe süllyedt nyugodt, derűs világba vezet vissza bennünket. Zsolnay tárgyai a jó ízlés határain belül tesznek eleget a „kellemes látvány” követelményeinek. Színhasználata bizonyos szempontból ellent is mond mindannak, amit a rózsaszín kultúrtörténetéről tudunk.

1896. október 25-én, éppen 115 évvel ezelőtt a millenniumi ünnepségek zárásaképpen adta át az uralkodó, I. Ferenc József császár és magyar király a különleges múzeum és iskolaépületet. London és Bécs után harmadikként, Rómer Flóris művészettörténész-régész kezdeményezésére 1872-ben alapították Budapesten a közízlés javítása érdekében létrehozott Iparművészeti Múzeumot. Az 1890-ben kiírt tervpályázatot a „Keletre magyar” jeligéjű, Lechner Ödön és Pártos Gyula által benyújtott tervsorozat nyerte. A három év alatt felépült együttes korszakhatárt jelöl a magyar építészet történetében. A millenniumi ünnepségek tiszteletére készült épületek leginkább a magyar történet ezer esztendejének stílusait vonultatták fel. E történeti koncepció legreprezentatívabb példája a ma is álló, Alpár Ignác által tervezett Vajdahunyad vára. A 21 részből álló Történelmi Épületcsoport a millenniumi ünnepségekre azonban a szoros határidő és a költségtakarékosság szempontjai miatt ideiglenes jelleggel, főleg fából készült el. „Vajdahunyadot” közkívánatra 1904 és 1908 között, szintén Alpár vezetésével tartósabb anyagokból építették fel. Hasonló elképzelések alapján épült Párizsban a Szajna partján az 1900-as világkiállítás magyar pavilonja, amelyet Bálint Zoltán és Jámbor Lajos tervezett.

Az Iparművészeti Múzeum lanternája még eredeti helyén. Kép: Merényi György

Az utolsóként átadott millenniumi épület, az Iparművészeti Múzeumé azonban radikálisan szakított ez addigi elképzelésekkel, hiszen nem az elmúlt ezer, hanem az azt megelőző ezer év hagyományait kívánta hangsúlyozni.”Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz” – összegezte elképzeléseit a művész-építész Lechner a Művészet című folyóirat 1906-os számában. Itt olvashatjuk másik sokszor idézett mondatát is: „Színes, beszédes és kifejező nyelve van a néma kőnek, a művészi formáknak, az építészet alkotásainak.” Lechner páratlan tehetsége első, egyedülálló példája lett valóban ez a titokzatosan keleties hatású épület. Szecessziósnak mondjuk, hiszen addig ismeretlen, szokatlan tömegek, kapaszkodó-szétterülő buja formákkal borított felületek bontakoznak ki előttünk, ha bejárjuk az épületet. Talán nem meglepő, de a bombay-i (ma Mumbai) pályaudvar épületének historizáló mesevilága áll legközelebb Lechner múzeumépületéhez. A magyarság feltételezett keleti gyökerei itt mindenekelőtt az indiai és az arab építészetet is megidéző tömegformálásban és leginkább a jellegzetes, a magyar népművészet motívumkincsének átírásából származó attraktív dekorációban, Lechner formateremtő ereje által tárgyiasulhattak. A végletekig egyszerűsített, jelrendszerré alakított ornamentika azonban csak utal az eredetre. A belső térkapcsolatok, jellegzetes karaktereikkel, ornamenseikkel olyan nyelven szólnak, amelyet talán kevésbé tudatosít a látogató. Ezért is élményszerű közlekednünk ezekben.

Lassan elkészül a pécsi Zsolnay-gyár nagyobbik felén az új kulturális negyed – miközben az évszázados manufaktúra is tovább működik, a terület keleti részén álló újabb épületekben. A Zsolnay-márka megújulásának záloga lehet, hogy az új helyen az építészeti kerámia „gyártóbázisa”, a pirogránit-üzem színvonalasabb körülmények között működhet. Felújított eszközök, korszerű új présgép, biztonságosabb munkakörülmények a garanciái annak, hogy a gyár tradíciói új életre keljenek. A Zsolnay manapság a nemes hagyományokat figyelembe vevő, ám napjaink építészetéhez, esztétikai-technikai igényeihez illeszkedő, innovatív építészeti kerámia születésén munkálkodik. Péterné Marosi Katalinnal, a gyár vezérigazgatójával beszélgettünk.

Talán nem meglepő, hogy a századforduló építési lázában valódi virágkorát élő Zsolnaynak ma sok munkát adnak az épületfelújítások. Annál inkább az, hogy ezek jó része a határokon túlról zajlik. „A régi zsolnays épületek közül befejeződött a Komor Marcell és Jakab Dezső által tervezett, figyelemre méltó építészeti megoldásokat felmutató szabadkai zsinagóga felújítása. A kelet világát megidéző épületet színes mázas Zsolnay-cserép burkolja, és homlokzatán a terrakotta elemek is gyárunkban készültek” – részletezi a vezérigazgató. Megújulásra vár a szabadkaiaknak oly kedves, újabb keletű eozinos mázas szökőkút is a Városháza előtt. A Zsolnay másik jelentős közelmúltbeli projektje Szerbiában a belgrádi Moszkva Hotel szecessziós épületének felújítása, ahol a homlokzat zöld mázas kerámiái dicsérik a gyár szakértelmét.

Vitaest, kiállítás és konferencia járja körbe Pécsen a Zsolnay-gyár és a világhírű, de évtizedek óta csak vegetáló kerámia jelenét és jövőjét.

A Monarchia Magyarországának presztízsberuházása, a millenniumi építkezések csúcspontja az Országház 1885 és 1904 közötti felépítése volt. A korának hasonló építményeivel, elsősorban a későromantikus angol parlamenttel versengő épület az akkori világ egyik legnagyobbja lett. A kívülről kővel burkolt épülettömb udvarai igazi, kevesek által ismert meglepetéseket tartogatnak gazdag majolika- és tégladíszítésükkel.

Mint minden Monarchia-korabeli középület tervezésére, az Országházéra is pályázatot írtak ki, amelyen a kor kiváló építészei vettek részt. Megjelent Hauszmann Alajos, Schikedanz Albert, Freund Vilmos, Steindl Imre mellett a bécsi Otto Wagner, de a színházépítő Fellner és Hellmer építészpáros is. A pályázatnyertes Steindl Imre (1839-1902) historizáló-neogótikus stílusban elképzelt épületét már kezdetektől fogva komoly kritikák érték: sokan kifogásolták a tervezett építmény méreteit, és különösképpen stílusát. Az összehangolt munka nyomán kibontakozó grandiózus épület azonban nagyszerű elhelyezkedésével, pompás arányaival és páratlan kivitelezésével hamar feledtette a kezdeti purparlét.

Ferenczy-díjas keramikusművész, Nagy Márta műve díszíti a ma megnyitott új Dél-Dunántúli Regionális Könyvtár és Tudásközpont épületét. A 600 négyzetméter területű, több mint 60 ezer darabból álló, 19 különböző színt tartalmazó alkotás a hat emelet magasságú, központi térként is szolgáló aulát díszíti.

A pécsi Zsolnay-gyár épületegyüttese a sikeres magyar ipar történetének, de a magyar képző- és iparművészetnek is fontos és patinás helyszíne. A történetének legjelentősebb átalakulásán átmenő területen a Európa 2010-es Kulturális Fővárosának egyik kulcsprojektje, a Zsolnay Kulturális Negyed születésébe pillanthattunk be a napokban.

A pécsi Zsolnay-mauzóleum az 1900-as évek elején készített archív felvételen

A 2010-2011 során szakaszosan elkészülő terület kisebbik része új szerepet kap: egyetemi kampusz lesz, nagyobbik részén pedig olyan kulturális negyed formálódik, amelybe továbbra is illeszkedniük kell a védett és ipartörténetileg fontos építményeknek. A felújítás-átépítés alatti épületek értékét tovább növeli az, hogy legtöbbjüket korabeli Zsolnay-termékek díszítik. Az itt gyártott építészeti kerámiaelemeket, csempéket, míves plasztikai alkotásokat magukhoz a gyárépületekhez is felhasználták, így a gyár nemcsak termelőüzem, hanem „bemutatóterem” is volt. Északi kapuján belépve ezért érezhetjük magunkat egy pillanatra a budapesti millenniumi földalatti megállócsarnokában, de az északi raktárépületen a gyár nagyszabású bécsi munkájának, az Equitable biztosítópalota csarnokának díszfülkéi és burkolócsempéi is láthatók.